Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - LÁTÓHATÁR - Jürgen Kögel: Kulcs a kezedből, Az én rátermett nővérem, Szabad délután
386 Kedves tőled, Harald, hogy megvártál. Hogy megvártalak?, kérdezte vissza. De hisz a táskám ott lógott a széken. Mégis, miért vártál? Miattam? Nem tudom, felelte ingerülten, persze hogy miattad. Az asszony felnézett rá és nevetett. Tudom én azt. De most már siess, mert elkésel, mondta. Biccentett, és elindult a kihalt, csendes folyosón. Egyszer még visszafordult, intett, és a férfit megdöbbentette, mennyire bántja, hogy csak így hagyja elmenni. Az én rátermett nővérem Nővérem egy azok közül a nők közül, akikre azt mondják: a munkahelyével kötött házasságot. Nem szeretem ezt a szöveget, de azt sem mondhatom, hogy nem igaz. Talán még mindig elavult nézetek rabságában élünk. Sokszor gondolkodtam róla. Egyedül üldögél másfél szobás lakásában egy új lakótelepen. Lakását jó ízléssel rendezte be, mondhatnám gyönyörűen. Ám én sose éreztem jól magam a bútorai közt, értékes műtárgyai társaságában. Olyan viselkedésre késztetnek, amilyenhez nem vagyok szokva. Valamikor közös gyerekszobánk volt, egészen addig, míg ő nem lett tizenhárom, én meg tizenegy éves. Gyerekszobánkban mindig is óriási volt a felfordulás. De azóta eltelt huszonöt év. Szóval, esténként a nagyszerűen berendezett lakásában üldögél. A színek összhangban, a bútorok harmonikus rendben. Minden részlet harmonizál az egésszel. Ha valaki ebben lakni tud, hát tegye. Ám a mi lakásunk egészen más. Vendégeink, akik kötelességüknek érzik, hogy véleményt nyilvánítsanak, azt állítják, rendkívül otthonos nálunk. Véleményük nem döntő számomra, annál inkább az a nővéremé. Lakásunk állapota lehet az oka, amiért meghívásainkat kedvesen, de határozottan visszautasítja. Mindig azzal érvel, hogy nekem családom van, s ő nem akar állandóan zavarni. Ez az „állandóan” utoljára fél évvel ezelőtt volt. Holott ugyanabban a városban lakunk, villamossal húsz percnyire egymástól. Jól megtanult érvelni, s hozzá ez a szelíd határozottság! Biztosan a munkahelyén sajátította el. Én csak egy incifinci kis mérnök vagyok egy fűtőüzemben, nem sokat értek a szervezéshez. Ezért mikor ő az Exportközpontjáról beszél, úgy érzem, maga irányítja az egész vállalatot. Üzletkötésekről, kiállítások, nemzetközi vásárok szervezéséről beszél, sajtókapcsolataikról, szállításokról, arról, kit kell mozgósítani, ha nyakukon a szállítás, hogyan kell a főnököket kezelni, ha valamit ki akar bulizni vagy éppen meghiúsítani. Ül a heverőjén, harmincnyolc évesen, karcsún, csinosan, cigarettát szív. Mesél, s mintha ő irányítaná a nemzetgazdaság egész elektroiparát. Sötét blúzt hord és kifogástalan szabású szoknyát. Karcsú lábai keresztbe vetve. Ül, és én nagyon élénken magam elé tudom képzelni, hogyan beszél a munkatársaival. Feltételezem, hogy jól kijön mindenkivel, a munkaruhás szerelővel éppúgy, mint a riporterrel, a tengerentúli üzletkötővel, a legnagyobb exportfőnökökkel, talán még a miniszterrel is. Mikor ide érek gondolatban, felmerül bennem a balga kérdés: Hogyan lehetséges, hogy a sok férfi között, akikkel nap mint nap találkozik, egy se akad, aki... De el sem tudom képzelni, milyennek is
