Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - LÁTÓHATÁR - Jürgen Kögel: Kulcs a kezedből, Az én rátermett nővérem, Szabad délután

JORGE

KOGEL

Jürgen Kögel NDK-beli író 1937-ben született Aueben. Gyermekkorát Grünhainban töltötte, érettségi vizsgáit Karl-Marx-Stadtban tette le. Apja orgonista volt, így már tskolás évei alatt erős vonzalmat érzett a zene iránt. Zongorázott, játszott orgonán, csellón és furulyán. Drezdában templomi muzsikát tanult, majd a lipcsei Felix Mendelssohn Bartholdy Zeneművészeti Főiskolán végzett. 1965 óta a Berlini Szimfonikus Zenekar tagja. Elbeszéléskötetei: Sprechen im Dunkel (1978), Síréit und kelne Ende (1981). Itt közölt írásai az előbbi kötetéből valók.

Kulcs a kezedből

H araid Scharschmidt lassan haladt a hosszú, néptelen folyosón, a számozott fehér ajtók sora előtt. Többször is hátrafordult, hátha mégis elóbújik valaki. Épp ma, amikor korábban haza kellett volna érnie, hogy idejében eljusson egy fontos megbeszélésre, otthon felejtette a kulcsait. Kénytelen volt megtenni ezt a kitérőt és felkeresni feleségét a munkahelyén. Nem járt még itt, pedig már rég megtehette volna — bárcsak megtette volna! Akkor most tudná, hová kopogtasson be. Tanácstalanul álldogált a folyosón. Csak sűrű tudako- lődzás árán tudott idáig is eljutni. Az idő közben szaladt, a megbeszélés időpontja rohamosan közeledett. A folyosó továbbra is üres és csendes volt, mintha a fehér ajtók mögött nem lenne élet. Scharschmidt nem szokott megtorpanni az ajtók előtt. Hozzászokott, hogy kopogtatás után nyomban benyisson, néha kopogtatás nélkül is. Fiatal volt még, de már osztályvezető, saját irodával, amelynek ajtaján mások szoktak kopogtatni. Idegen irodák ajtaja előtt úgy viselkedett, hogy a várakozókban azt a benyomást keltse: ő itt nem idegen, ide tartozik, kolléga. Mintegy mellékesen rákoppintott az ajtóra, s máris nyomta le a kilincset. Határozott fiatal férfi volt, aki minden helyzetből kivágta magát.

Itt, ezen a kórházi folyosón viszont cserbenhagyta könnyedsége. Nem volt ott senki, akinek eljátszhatta volna szerepét. S mikor végre megjelent egy idősebb ápolónő, aki kerekes kocsin edényeket tolt, Scharschmidt hirtelen alig tudta kinyögni, mit is akar. Az ápolónő rámutatott egy ajtóra. Egy számozott fehér ajtóra a sok közül. Miért nem volt képes ezen is lendületesen, rutinosan benyitni? Kopogtatott, már a kilincsen volt a keze, de hirtelen visszahúzta, mert úgy érezte, nem lehet itt csak úgy berontani, ezért aztán várt, hogy valami mozduljon odabent.

Az idők során felesége minden kolléganőjét megismerte, hol otthon látta őket, kávézás közben, hol meg a brigádjuk szervezte farsangi bálon vagy színházi előadáson találkozott velük. Fellépése mindig nagy hatással volt rájuk, s ennek tudatában is volt. De most nem gondolt erre, csak a kulcsot akarta végre a kezében tartani.

Fiatal gyakornoknő nyitott ajtót, betessékelte. A felesége éppen beteget vizsgál, mondta. Rögtön hívom.