Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
31 biztosan beborult az ég fölötte. Még csak az hiányozna neki, hogy megpaskolja a zápor. Olyan ez a vidék, hogy akármilyen parányi felhő mutatkozik az égen, máris esik az eső, hólyagosodik az Ohre folyó vize, de sokszor elnézte a kertjéből ... Még nem adta fel a reményt. Nem most először került az élete veszélybe. A front átvonulása után erősen megérintette a halál szele. Ártatlanul kezdődött az egész. Az oroszok hivatták a falu fiataljait és idősebbjeit az iskolába. Vonakodva ment, az ember megérzi a veszélyt. Többszöri üzenés után indult csak, miután meggyőzően hangzott, hogy az emberek felvilágosításáról lesz szó, hogyan és miképp legyen minden a hátországban, mert a háborúnak még nincs vége, nyugodt és biztos hátországra van szükségük a harcoló katonáknak. Nemcsak férfiak mentek az iskolába, asszonyok is, s amikor mindnyájan összezsúfolódtak az egyetlen nagy tanteremben, hirtelen bezárult az ajtó, az ablak, az udvaron a kapu, már csak az asszonyokat eresztették el. Olyan gyorsan történt mindez, hogy még szót sem válthatott a feleségével. Először úgy volt, hogy Miskolcon fogják munkára őket, igy nyelették le velük íí keserű pirulát, amikor azonban onnan is tovább vitték őket, már nem titkolták előttük a kísérőik, hogy a doni szénbányákig meg sem áll a szerelvény. Amit leromboltak, most építsék fel! Most legyenek hősök!, mondták gúnyosan a fegyveres kísérők. A donbaszi bányába került, illetve egy hatalmas fogolytáborba. Bányába le, bányából fel, ebből állt kezdetben az élete, s hamar rájött, hogy a föld mélyében jó élni, s meghalni is mindegy lett volna ott. A tábor volt az igazi pokol, a kemény deszkapriccs, amely valósággal fölgyújtotta benne az otthon utáni vágyat. A koszt a semmivel volt egyenlő, annyi csalánlevest megevett, hogy néha az volt az érzése, szúr a bőre, tele van tövissel. Szerencsére néhány hónap múlva jobbra fordult a sora. Egyik reggel, a sorakozón és névsorolvasáson azt mondta a bányamérnök: — Aki géplakatos, álljon ki a sorból! Attól a naptól kedzve bányagépeket javított, olajozott, elviselhetőbbé vált az élete. Orvosa is volt a tábornak, egy fiatal nő. Senki nem nézett ki belőle sokat, sokan kétségbe is vonták orvos mivoltát, mert nem volt képes a fertőző vérhas terjedésének útját állni. Ügy hulltak a foglyok, mint ősszel a legyek, ma sem tudja megmagyarázni, hogy a csúf betegség miért nem döntötte le a lábáról. Sokan meghaltak mellette, megcsapta őt is a halál szele, egyszer belázasodott estére, de a vékonyka, mosolygó s idegesen hunyorgó fiatal doktornő segített rajta aszpirinnel és valamilyen gyógyfüves teával. Segített másképp is, áldja meg az Isten! Negyvenhét januárjában, pontosan két évvel az elhurcolása után, rettenetesen kemény hidegben a fiatal doktornő jelent meg a reggeli sorakozón és névsorolvasáson, s azt kiabálta bele a fagyos téli világba: — Aki tud hegedülni, álljon ki a sorból! Ahogy kiállt és körülpillantott, másokat nem látott. Ö volt az egyetlen hegedűs a táborban. S így egy valahonnan előteremtett hegedűn, estétől reggelig muzsikálhatott a fiatal doktornő lakodalmában. Az ismert, régi nótákon kívül eljátszotta a Katyusát és Sztálin legkedvesebb dalát, a Szulikót is. Annyi vodkát ihatott volna egész éjszaka, amennyi belefér, és dugig tömhette volna magát sült hússal, de tisztában volt vele, nem éli meg a reggelt, ha megpakolja a gyomrát. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindenféle jót ehetett volna, mint otthon, mégsem fogyaszthatott semmit. Az volt számára akkor a legsúlyosabb büntetés! Bánta nagyon, hogy kilépett a sorból, meghúzódhatott volna a foglyok szürke tömegében. De reggelig tartó szenvedését kárpótolta, ami harmadnap történt. Este a tábor rendelőjébe hívatta a fiatal doktornő, hellyel kínálta, és sűrű bólingatások közepette megköszönte szép és kitartó hegedűjátékát. Akkor nézte meg jobban gömbölyödő kis hasát és szép piros arcát, a katonalányokon látott szoknya-blúz egyenruha is illett a haja és a szeme
