Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
32 színéhez. Persze csak a másodperc töredéknyi ideje alatt siklott végig rajta a tekintete, mert miközben dicsérő szavait hallgatta, folyton az járt az eszében, hogy ha most lenne bátorsága és az esetleges hazaengedését szóba hozná, talán számolhatna a megértésével. Megszólalni azonban nem mert, feszengett csak a székén, s jobb is, hogy hallgatott, hiszen a doktornő olvasott a szeméből. — Te napokon belül hazamégy! Ez lesz a játékod jutalma! Kapsz tőlem elbocsátó papírt. Te hamarosan otthon fogsz muzsikálni... — mondta, és a gyorsan előteremtett hegedűvel odalépett hozzá, tokostul a kezébe nyomta, hogy az övé, viheti azt is magával. Meg akarta ragadni a fiatal doktornő kezét, hogy a háláját rácsókolja, de az nem engedte. Hálálkodó mozdulataiért mintha meg is sértődött volna. Intett, hogy elmehet, s mikor a hegedűvel visszatért a táborba, csak néztek rá és egymásra a foglyok. Fel is vidámította meg el is szomorította őket a játékával. Nagyobb lángra lobbant lelkűkben a honvágy tüze. Két napig volt még közöttük, aztán elbúcsúzott tőlük, zsebében az elbocsátó papírral, eléggé kopott öltözékben, mint amilyenben az utakon kóborló cigányok járnak, hegedűt lóbálva a kezükben. Akár városon, akár falun haladt keresztül, mindenütt azt hitték, hogy lakodalomból jön, ahogyan onnan is jött a valóságban, a fiatal doktornő reggelig tartó lakodalmából, s ha a bámulóinak azt kezdte volna bizonygatni, hogy fogolytáborból jön, bolondnak nézték volna. így fordult meg, hegedűvel a kezében, két országban. A táborban ugyanis pontos értesülése volt a háború következményéről, és tudta, hogy a családját már megint a Csehszlovákiához tartozó Harasztiban kell keresnie. Mikor az ütött-kopott, de ismert bakterház előtt kiszállt a vonatból, a fogatlan, bagós szájú, bűzt árasztó vasutas cigánynak nézte, meg is szólította: — Hát téged mi szél hozott erre, more? Nem győzött aztán eleget szégyenkezni, hogy cigánynak vélte a falu volt boltosát és kocsmárosát, aki a bakterháznál nem ment tovább, nem volt kíváncsi Harasztira többé, miután megtudta, hogy a családja már nincs ott. Felesége visszaköltözött a lányaival Özdra, mielőtt még lezárták volna az országhatárt, mielőtt még elkezdődött volna a hercehurca a háborús bűnösöknek kiáltott szlovákiai magyarokkal. A bakterház fojtogató bűzében megvárta az estét, s közben elmondta a vasutasnak, hányán haltak meg a harasztiak közül a fogolytáborban, majd beleveszve az éjszaka sűrűjébe, átszökött Bánrévére, ahonnan Özdig már csak jó másfél óra volt az út. Nem tudta, mi van a családj.ívai, hogy s mint folyt az életük, míg a fogolytábor keserű kenyerét ette. Nem élné túl, ha valami baj történt volna a feleségével vagy a lányaival. Hófelhős volt az éjszaka, s az országúton hosszúkat és sietőseket lépve gondolta tovább, amivel a fogolytábor deszkapriccsén is sokat foglalkozott. Kezdetben fokról fokra kapaszkodott felfelé, mint a fáradhatatlan hegymászó, az életét szerencse kísérte. Megúszta a háborút, családi ház vásárlására is futotta a megtakarított pénzéből. Később meg mintha balszerencse kísérte volna. Amikor fellélegzett, hogy végre vége a háborúnak, fogolytáborba vitték, és az életén kívül a családi háza is veszélybe került, egy másik országban maradt, kezdhet mindent elölről. És még nem tudja, mi van a családjával. Olyan nagy és feszítő volt az aggódása, hogy néha szaladt is a ropogó havon, bár hamar kifulladt, kapkodta a levegőt, össze akart esni. Legyengült szervezete még az erőltetett menést sem. bírta. S ahogy közeledett az édesanyja bérelt házához, úgy dobogott egyre hevesebben a szíve. Két év nagy idő! Családja nem tudja, él-e, hal-e, a felesége azóta össze is állhatott valakivel, lehet, hogy az ágyában találja vele, és akkor mi lesz? Ölni fog, és bevonul a fegyházba? Az ismerős ózdi utcákon sietve a szíve ki akart ugrani a mellkasából, annyi rémületes dolog fordult meg a fejében. Mikor azonban bekopogott a kicsinyke ablakon, s mocorogva ébredezni kezdett:
