Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Vajkai Miklós: Álarcok és szerepek
268 Nodier: — ön nem tudhatja! Azt nyújthatja, ami a lényeges. És az ön lényege: az aszketikus életmód. És a küzdés. Ama társadalmi közeg lényege, amelyből kiválni méltóztatott. ön azért van, hogy bennünket — gazdagokat — megleckéztessen. Furcsán hangzik: ezt el is várjuk öntől. Gondolt már arra, hogy hány hásonló sorsú társa óhajt a köreinkbe betörni? Borowski: — Jönnek. És dolgukvégezetlen visszafordulnak. Nodier: — Megpróbálnak betörni a köreinkbe. És mi... Számunkra ez cseppet sem olcsó szórakozás. Ha fanyalogva is: örülünk neki... Kell a társadalmi vérátömlesztés. És szükségeltetik a közösségi szerepünk önigazolása is. Igaza van. Túlzottan sok a vesztes. De tény, hogy felénk mozdulnak, akik igenis az alfái vagyunk a világnak, legyen bármennyire is semmirekellő vagy kaotikus a szerepünk, bármennyire is hitvány a küldetésünk; az elmozdulásukkal már bennünket igazolnak. A létünk magasabbrendűségét írják alá. Arról nem is szólva, hogy ha közénk ékelődnek, lépten-nyomon bennünket majmolnak, öt-hat nem- zedéknyi idő is eltelik, amíg az utódaik az utolsó percentig elfeledik, hogy atyáik s anyáik honnan is rajtoltak. Itt van például ön... Vajon nem kapcsolódna diadalmámorral a famíliánkhoz? Nem fogadná el habozás nélkül a feltételeinket? Látja, ezért nézünk át önökön. Mert: „Koldust ha palotába vezetnek, kezdetben pislog, zabái, böfög, majd a trónra vágyik...” — amint Béel, a szerző mondja. Önök pislognak! Zabáinak! Böfögnek! Biztatás híján kőpönyegforgatókká válnak! És ezért hasonlik meg minden forradalom. Ön is, akárcsak a többiek — egykor tiszta lappal —, hódítani akart. Jönni, látni, győzni. Mert csakis győztesnek hódol a világ. Míg veszíteni — ha emelt fővel is — badarság. „Ne említsük a veszteseket, mert akkor nem leszünk méltók arra, hogy győzőket neveljünk!” — ugye lenyűgözte a gondolat? Tehát... ön, uram, hajdan elmozdult, és mint oly sokan, az első kellemes csengésnél feledte múltjának palástját. Azt mondta: „Szegénynek születtem, ám nem hitványnak! Méltóságom, újkori emberi tartásom nem engedi, hogy akként is pusztuljak el! Minden ember annyit ér, amekkora területet a nagyvilágból kiszakít magának!” — és folyamatosan belekapaszkodott ama életformákba, amelyeket a rangban ön fölött uralkodók képviselnek. S már azt nótifikálta: szereti őket. „Szeretem ezeket a gazdagokat, mert mások, mint mi vagyunk. Rajongok értük. Szeretem őket és mindent elkövetek, hogy hozzájuk idomuljak. Azt akarom, hogy az asztaluknál ülhessek. Azt akarom, hogy a hajlékaik az én hajlékaim is legyenek. Az ágyaik: az ágyaim. Azt óhajtom, hogy a grádicsaikon lépdelhessek, mint önmagáméin. Hogy a lányaik közül választhassak. S ha nem választhatnék is: az egyik hajadon nekem jusson.” önt megmételyezte a látvány. Az egyoldalú, homogén tapasztalat. „Szokásaik a szokásaim legyenek...” — stb., stb. És önnek valóban megadatott valamicske. Az egészből: a rész. A morzsa. És mivel olykor a magántitkokba is belehallgathatott, már a fellegekben érezte magát. Azt, hogy a szentélyeinkben térdepelt, az asztalainknál ült, hogy a pénzünket herdálta, senki sem kéri öntől számon. Mert azok a bankók, asztalok, oltárok az önéi is voltak. S ha prédáit: nemcsak a miénket hintette bárgyún szét. Ha hozadék nélkül pocsékolt, ennek, íme, ön látja a kárát! Jan Nodier elhallgatott. Ha lehet tökéletes munkát végezni, most úgy érezte: a rendezése makulátlannak sikerült. Borowski, ez a semmirekellő nyalkonc az almaborba szórt altatópor hatásától mély álomba merült.
