Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Vajkai Miklós: Álarcok és szerepek
269 Ha fondorlattal is, de eljátszotta élete legújabb kamaradarabját. És a követ- kező perc oázisából szinte érdektelennek tűnt a fenti jelenet. Nodier? Mint mindig: most is győzött. — Ez a lényegem. A famíliám lényege. Mi egyebet nyújthatnék... — mondhatta volna. S a győztestől sohasem kérdezik meg, miféle fegyvert vetett be. Apropó. Győzelem. Mely, ha kell múltat, jelent és jövőt ír. S ha ír: torzít is. Akárcsak a vereség: deformál. (És hosszú távon a győzelem vereséggé konyul.) Az öregember nem gondolt erre. A néhai diák mellé telepedett. Az alvóhoz intézte szavait. — Világéletemben csúnya, utálatos kinézetű ember voltam. És realista. Ezért messzire elkerültek a csalódások. Elviseltem bukásaimat, melyeket később úgy színeztem, úgy ferdítettem el, amint jólesett. így lehettek vereségeim hiábavalókká. A világ dolgai így váltak elviselhetőkké. Jól éltem. De sem a boldogságból, sem pedig a buzdulást kiváltó szeretetből és szerelemből nem kaptam osztályrészt. S hogy megmaradhassak, az önámítás magasiskolájával éltem. Ám ne hidd, Nicholaus Borowski, hogy él a világon tévedhetetlen ember. Az életemben két emlékezetes hajtűkanyar is jelentkezett. S ha időmbe tellett is, mindkettőre megfeleltem. Itt vagyok. Mint egész életemben, most is játszom. Meglehet, nem épületes dolog, amit művelek. Én ILYENNÉ LETTEM, és ezt el kell fogadnunk, igaz-e? Hiszen én is egy lehetséges változata vagyok a létezésnek! S ha egyszer nem leszek i 11, talán valaki a nyomomba lép. Játszom. Mert ez adatott nekem! Játszom, mert erre ösztönöztek. Egy szerepre. A többi közül. Azt mondtam neked, hajdan afféle izgága, minden lében kanál voltam. Ma is az vagyok. De tulajdonságaimat nem osztom meg senkivel. Hajtűkanyarok? Életem váratlan emelkedőin te elbuktál volna. Én felülkerekedtem a dolgokon. Te is sok gondot okoztál nekem. Többet, mint hinnéd. Végül is az uszályomba kerültél, Nicholaus Borowski! Az öregember a néhai diák kezét nézte. Szép vonalú, nem munkára való kezei voltak. Törékeny ujjai. És túlzottan átmenetiek ahhoz, hogy az idő gyeplőszárát megragadhassák. Most sajnálta meg először Borowskit. „Az enyém, az én drága gyermekem! A kis Annemarie, a lányom az ötödik földrészen már trampli asszonnyá öregedett... Ha él egyáltalán. De te itt vagy. A hajdani feleségem helyett. A lányom helyett. Elhagyott ismerőseim helyett! Itt vagy mindenki helyett, aki életemben rovátkaként számított. Itt vagy. A létem zátonyára sodródtál...” — az alvó kezét a szájához emelte. Életének jelképe is volt ez az ember. Hajdan nem jött el, hogy a pénzküldeményt megköszönje. Nodier sem édesgette magához. „Pedig szerettelek. Tudtam, mindig is tisztában voltam azzal, hogy valahol él valaki, akit szeretek. Akire a magam módján rátestálom hitvány nappalaimat. Élettörténetemet. Mindenemet. Mennyi-mennyi időn át áhítoztam reád. Vártalak. S arról ábrándoztam, hogy egyszer csak becsengetsz. Szeretlek, te, te, te mindenem mögül kimagasló... Nem akartam én sem, hogy ide gyere, de ábrándoznom csak szabad ... Csak a messzeségből. Érted? A távolból...” Az alvó mellé ült. Belékarolt. Majd az arcát csókolta. „Azt mondtad, hogy a szegénység vizeiről hajóztál ide. És amíg mondtad: el is hitted. Az elődeidről áradoztál. Szegény cimborám... Nem voltál a közelemben, de minden megnyilvánulásodat hallottam. Minden mondatodat megjegyeztem. Gazdagházi ringyók után caplattál a pénzemen, és én jó ideig tűrtem türelemmel... Alszol? Persze. Alszol. Hát
