Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ardamica Ferenc: Bocsánat, bocsánat
173 — Alenka elsősorban kurva, csak azután szövőnő. Az egész város tudja róla és csak nevetnek, amikor két küret között makacsul megpróbál férjhez menni. Istenemre, soha sem fog neki sikerülni... — Szép kis pár, úgy élnek együtt, rókahitre! — Szép példát állított elénk, mondhatom! — Jobban, körültekintőbben is megválogathatná, kikről ir ... — Nem csodálkoznék, ha idegenekről, ismeretlen egyénekről volna szó . .. De jóformán a szomszédai! Zúgott a fejem, nem mertem mutatkozni a nyilvánosság előtt. Dühöm két utcányit lódított rajtam. Épp ama közös udvarig. Macskakövére lépve eszméltem rá, miért szabódott Line Anna a riportkészítés elején, miért örült volna inkább egy születendő elbeszélésnek. Kúrák József az udvar szivattyús kútjánál ült a betonlapon, vizet szivattyúzott, a szomját oltotta. Köszönés nélkül feléje tartottam. Amikor már fenyegetően ott meredeztem fölötte, megszólalt. — Maga okos ember, de én sem vagyok buta. Tudtam, hogy el fog jönni. Hogy hamarosan visszajön. Tajtékoztam ... — Miért csaptak be? Miért nem vallották be az igazat? Miért nem mondták el, hogy rosszhiszemű lakóként kerültek ide, hogy adózás nélkül, feketén kontárkodnak, hogy fűnek-fának tartoznak, hogy italozó életmódot folytatnak, hogy a fiú börtönben van, a lány meg ... — A gyerekeimet ne bántsa! — szólalt meg a hátam mögött egy gyenge, de határozott hang. Line Anna állt ott, a mankójára támaszkodva. — Higgye el, a rosszat nem tőlem, nem tőlünk tanulták. Az intézetben ragadt rájuk... a többiektől. Mi mindent megtettünk. De annak a pár évnek a hatása erősebbnek bizonyult. — Maga nem is akarta tudni az igazat. A valóságot. Maga kész elképzeléssel jött hozzánk. Pedig csak körül kellett volna néznie — mondta Kúrák József, és ismét megrántotta a szivattyút. Néztem a feltörő vizet, ő meg folytatta ... — Igen, televíziónk s minden más háztartási felszerelésünk van... Legyen nyugodt, nem együtt vásároltuk. A felét én pereltem el az előbbi asszonyomtól, a másik felét meg Ancsi a volt férjétől. Adja össze a nyugdíjunkat, azután számoljon. Számolni csak tud, ha már az íráshoz ért... Mit lehet ennyivel kezdeni? Jóformán semmit... Hogy néha felhajtunk egy-két pohárkával? Miért, maga szerint el lehet mindezt ital nélkül viselni? Jobban szeretné, ha villára gyűjtenénk? Hát persze, hogy fusizunk, jól-rosszul, ahogy jön, ahogy sikerül, hiszen egyikünk sem tanulta ezeket a szakmákat. Tud jobbat? Tud más megoldást? Rávinné a lelkiismerete, hogy adózzunk? Rajta, jelentsen fel, megteheti! Legfeljebb majd az adóra is kölcsönkérünk, azután majd csak lesz valahogy. — És a nyertes sportkaszelvény? A tizenhétezer korona? Az autó? — Hol van már az a pénz?! Száz helye volt. Megfelelő kezes hiányában nem kaptunk kölcsönt. Füstbe ment a tervünk. Tekintetbe véve a körülményeinket, maga eljött volna jótállónak? — Nem én! — ráztam meg határozottan a fejemet. — No látja! — mondta Kúrák, és újfent megrángatta a szivattyút. — Mi nem hazudtunk. Csak szégyelltük, hogy nehezen élünk ... Leforrázva álltam. — Gyere, Ancsi! Bemegyünk! — és elindult a lakás felé, fenéken csúszva,
