Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Ardamica Ferenc: Bocsánat, bocsánat

17í

Élettársa nem tud magyarul. Szerencsére jól beszélek szlovákul, a csehet is értem, így a társalgás felváltva folyik mindhárom nyelven. Az asszony cigarettára gyújt, hosszú, fekete szipkából szívja, engem is megkínál. Vissza kell utasítanom, nem vagyok dohányos.

Mielőtt bármit is kérdezhetnék, érdeklődik. Mit szándékozom írni róluk? Riportot vagy elbeszélést? Jobban szeretné, ha látogatásom eredményeképpen elbeszélés születne.

— Ezt is, azt is — válaszolom. — Először riportot. Azután, egyszer, valamikor, lehet, hogy elbeszélést.

Ki tudja miért, nehezen nyugszik bele, de a férfi letorkolja:

— Ejnye, Ancsi! írjon csak nyugodtan azt, amit akar.

— Jó! — egyezik bele most már az asszony. — Csak a tévéseket ne hozza a nyakunkra. Egy közös ismerősünkről készítettek nemrég felvételt. Hogy micsoda felfordulást vittek véghez!

— Ettől nem kell félniük! — derülök, és Kúrák József is velem nevet. Azután elkomolyodik.

— Tudom, mire kíváncsi. A balesetre ... Azaz a balesetekre. Velem tizenhárom éve történt meg... Zólyomban, a vasútállomáson. Átszállás közben. Mindkét lábam oda lett... Ancsival is ugyanabban az évben esett meg a dolog. A vasútnál dolgozott (Csehországban — mert oda valósi) mint takarítónő. A kupékat tisztogatta. Ködös este volt, Ancsi nem figyelt, lehet, hogy elgondolkodott, lehet, hogy elszédült. Ma ő sem tudná megmondani, hogyan is történt a valóságban. Mire feleszmélt, már csak fél lábát mondhatta a magáénak.

Nem részletezi a szerencsétlenségeket, hiszen annyiszor elmondta már idegen embereknek. Én sem kérdezem. Nem érdekel. Az érdekel, ami utána volt, ami utána következett. És Kúrák József arról beszél.

— Ezerkilencszázötvenhatban került sor a második amputációra. Majd hamarosan a harmadikra, negyedikre... Összesen tizenegyszer feküdtem föl a műtőasztalra. Ami még a baleset után két lábamból megmaradt, az is elfogyott — mondja, és városok, híres kórházak, híres orvosok, orvosprofesszorok neveit sorolja. Ecseteli a stációkat.

— Igazi kálvária volt. Egyedül jártam be. Feleségem hűtlenül elhagyott a bajban. A baleset előtt bányász voltam Handlován. Havonta egyszer látogattam haza. Amíg a pénzt küldöztem, addig jó voltam. Munkaképtelenségem alatt rendszeresen eljárt Handlovára és felvette a »maródpénzt«. Amikor rokkanttá nyilvánítottak és nyugdíjaztak, elváltunk ...

— Ugyanezt mondhatnám Ancsiról. Prágában ismerkedtünk meg, Vyšehradyn, az Ortopéd Utánkezelési Intézetben ... Szomorú volt, elhagyta a férje. Kiskorú gyermekeit intézetbe kellett adnia, gondoskodni nem tudott róluk. Ráadásul édesanyja is meghalt. Egyedül maradt. De nem sokáig. Először csak megértettük, később megszerettük egymást. Kladrubyn hozzászoktattak új és idegen végtagjainkhoz — a műlábakhoz. Megtanultunk járni. Ne csodálkozzon, én is ... Persze, nekem különösen nehéz volt, mert nincs térdem. így mankóhasználatra szorulok. Aztán egybekeltünk. Nem hivatalosan! Az ünnepélyes külsőségek között elhangzó esküket lejáratták előttünk. Több mint tíz éve élünk együtt, de a pecsétes okmány még egyszer sem hiányzott. így is tisztában vagyunk azzal, mivel tartozunk egymásnak. Legelső cselekedetem az volt, hogy Ancsi előző házasságából származó két kiskorú gyermekét visszahozassam az intézetből. Egy darabig Csehországban éltünk, majd Ancsival és a gyermekekkel hazajöttem a szülővárosomba. Édesanyám befogadott. Később lakáshoz jutottunk, elköltöztünk. A két gyermeket mesterségre taníttattuk. Alenka a szövő szakmát sajátította el. Milan, aki már vőlegény, mozdonyvezető lett.

Miért engedték, akarom kérdezni, de nem merem. Én már csak a szüleim