Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ardamica Ferenc: Bocsánat, bocsánat
ARDAMICA FERENC BOCSÁNAT, BOCSÁNAT A m inap életrajzot kértek tőlem. Nos, ilyen is régen történt meg velem! Felkutattam az egész lakást hajdan szerkesztett életrajzaim után, de még egy fia másolatra sem leltem. Kénytelen voltam asztalhoz ülni, és megfogalmazni egy újat. Amikor megírtam, úgy éreztem, sikerült. Különbözött az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek életrajzaitól. Ez az iromány a nyolcvanas évek életrajza volt. Szólhattam benne a gyökerekről, apám végre visszavedlett asztalossá, s valamelyest én is hasonlítottam önmagamhoz. Csak a vége tűnt fel sutának. Ezért egy ideig még nem adtam ki a kezemből. Ma reggel azután megszállt az ihlet. Megoldottam a befejezést, hozzáírva a következő két mondatot: Az igaznak, amit kimond- tam, örülök. Tévedéseim fájnak! Az életrajz megvolt, elkészült tehát, akár le is adhattam volna. De már nem érdekelt. Le sem gépeltem. Félretoltam... Utolsó két szava izgatott, dobolt az agyamban csupán: „Tévedéseim fájnak!” Tévedéseim ... Minek tagadnám, volt belőlük elég. Ha egyszer elszánnám magam feldolgozásukra, egy vaskos kötetben Válogatott tévedéseim címen jelenhetnének meg. Nem rossz ötlet, érdemes fölötte elgondolkodni. Elgondolkodni? A tévedéseken? Akkor fájnak csak igazán! Nem az elsőt, de talán mindmáig a legemlékezetesebbet még kezdő újságíró koromban követtem el... Amikor meginterjúvoltam Kúrák Józsefet és Line Annát. Akkor azt hittem, naponta látni valakit annyit jelent, mint ismerni... Mert naponta láttam őket. Néha együtt, néha külön-külön. Hazamenet ott haladtam el az öreg, lerobbant földszintes ház, a közös udvar előtt, amelyben laktak. A nő mankóval járt, a férfi háromkerekű, kézi meghajtású biciklin közlekedett. Néha a piacon is feltűntek, s a város széles főutcájára is kimerészkedtek. Szememben hősök voltak! Helyükben — ebben az emberi méltóságot sértő állapotban — inkább az önkéntes halált választottam volna. De ők a nehezebb mellett döntöttek: éltek. Ez buzdított, már-már provokált, hogy írjak róluk. A riportot a hatvanas évek végén egyetlen napilapunk közölte, Végtagok nélkül is egész emberek cím alatt. Mivel további mondanivalóm maradéktalan megértése végett nem volna elegendő idézni belőle, hadd következzék most a teljes szövege, ahogy annak idején megjelent: „Zavartan kopogtatok be. Ők szívélyesen fogadnak, én kínosan feszengek. Szemük mosolyog, bátorít: gyere beljebb, látod, élünk, vagyunk, létezünk, a balesetek... A balesetek régen történtek. A Sors egy-egy övön aluli ütésben részesített minket..., de mi talpra álltunk. így van! Nem adtuk meg magunkat. Nem törtünk le. Küzdöttünk a végsőkig. Nem volt könnyű... De nem voltunk egyedül. Ketten voltunk. Mindenre ketten... Összefogtunk. Hát ezért sikerült! Helyet foglalok az asztalnál. Kúrák József a másik végén ül.
