Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Milan Rúfus: „... és megsokasítom a te magodat”
S az élet, mely már őelőtte megjelöltetett, kúszott benne felfelé az elhanyagolt fészekben, ahonnan a menekülés még boldogság lehetett. Ám eme sors lecsapolására az egyfalunyi távolság nem volt elegendő. Messzebb kellett mennie, építette hát Bécset, Pestet, s ez még mindig kevésnek bizonyult. Végül hajójegyre vett fel kölcsönt. (Láttam még néha a padláson porosodni: Kares és Stocky cs. k. gőzhajótársaság — cseh vezetéknevek, teljesen kiszáradt habsburg ábécével.) Hosszabb idő után — úgy gondolva, eleget küldött, s hogy rabszolgaverítékkel felsikálta legalább az első lépcsőket — hazajött. A felesége nem tudta elviselni a sűrű temetéseket és pemetelikőrrel hígította bánatát s a hazaküldött dollárokat. S apám így megint nincstelen lett. Az első pillanatban talán meg is ölte volna őt. Hiszen a keze éppolyan súlyos volt, mint a kétségbeesése. A szomszédok krumpliverme akadályozta meg ebben, amelybe az asszony bemászott, nem várni őt, hanem kivárni. Hiszen apám végül is jól tudta, mennyire fáj a gyermek, s amikor ítéletre jutott, nem tudta megütni őt. Élet és halál ezerszer megsebezve, ezeregyedszer is talpra állt, elment a községi elöljáróságra szerződést kötni: ezúttal a dollárokat a községnek küldi majd, s a község a pénzt elhelyezi a takarékban. Mint érezte magát, amikor másodszor kért kölcsönt hajójegyre? Nos, túlélte, már csaknem úgy, amiként a fakir is szokva van lefeküdni a cserepekre. A nyomornak szintén megvannak a maga tanulékony gyerekei. Választás nélküli gyerekek, vagy csupán egyetlen választással: élet — halál. Napról napra élni. Élt tehát. Később maga a sors enyhült meg vele szemben kissé. Riadtan érintem meg s félek megzavarni rég halott férfiak nyugalmát, felkavarni a port — az út porát, melyen haladtak, és azt is, mellyé testük változott. Riadtan érintem meg, tudni akarom, mi gyúrt engem életté már életem előtt régen. Apám veséiben, akire mint áttüzesült láva hullott minden, ami dühöngő viharrá fokozta az ember és az angyal közti megrontó küzdelmet. Mi is hullott ott valójában? Ah, sós emberi víz: férfiveríték és asszonyi könnyek s más asszonyi víz — magzatvíz, mellyel a sírok füve öntöztetett
