Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Milan Rúfus: „... és megsokasítom a te magodat”

168

s így kegyes gyorsasággal lepte be őket a fű.

De, mintha csak a havazás bátortalan jeleként, szállingóztak közben az angyal tollainak foszlányai is.

És az erő ellenállni ás az erő elviselni az adottat.

És tudni, mikor az alázat, mikor a dac.

S ha itt-ott valami más is csikorgott,

mint az összeszorított fogak — mégiscsak vállra venni

és elbírni

és végigvinni emberként mindezt, elemi erők vagy önmagunk által megbizatva. És hűséggel. Ahogyan ő tette ezt — a kőművesek kőművese akitől ezt a megbámult arcot örököltem, s most ezt a verset.

Az én születésem s az ő halála között szűk hézag van, az idő észrevétlen sávja: egy hónapig voltunk együtt a világon.

Ű már látott engem, én őrá csak néztem.

Emlékezetemen kívül leledzve még,

nem helyezhetem el őt annak pólyájába sem.

Csupán a sors által, mely diktál a képzeteknek is, hordozom magamban a mását.

De ő már látott engem. Talán ezért is halt meg, ha nem is boldogan, de megbékélve legalább.

Máig ilyen odalenn.

Rám kiáltanak itt néha a bolondok:

„Kivel mégy?!“

Kivel is mehetnék, ha nem vele s az ő fiaival. A tetoválást nem mosod le már.

S az nem a bőrömön van. A csontjaimban őrzöm, igen tisztelt vendégei korunknak.

Egyszerűen egy-lét vagyunk — ő is, én is.

Lét, ami több ideológiánál.

És valamit még súg csontjaimnak csontpora:

— Semmi sem nyújt felmentést az emberség alól.

Sem a szegénység. Sem a halál. —

Kulcsár Ferenc fordítása