Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Milan Rúfus: „... és megsokasítom a te magodat”
166 Később gyakran láttam őt álmaimban menni — kezében lámpás, lelkében súlyos kérdés — az úton, melyet én betéve ismertem — mint mellesleg mindenki, akiktől származom —, s azon az úton is, mely csak az övé volt. A középső fiú, Jano, kőműves. Már csak hajításnyira a harminctól, kaszálás közben a rekkenő nyárban átizzadtan lefeküdt a forráshoz, és ivott. Ivott, nem is sejtve, hogy a halál méhe tüdejének bíbor lépjét belepte mézzel. És már azon az estén csak suttogott, élete utolsó pillanatáig nem mondott többé egyetlen hangos szót sem. Mellesleg, nem suttogott túl sokáig, a szárazbetegség a tüdejéből felkúszott a torkába, és sietős volt a dolga: az élet és a halál közötti falon e torokban néhány gyönyörű lyukat rágott. Nem fontos már, hogy krisztusi éveiben e lyukak melyikén távozott önmagából. (Két fiút volt érkezése nemzeni. Rövid élete voltaképpen enyhítés volt: nem láthatta már, mint gyilkolták meg a fiatalabbikat a nagy építkezésnél Garamszentkereszten, amely akkor végképp nem volt szent már. S nem hallhatta, amint idősebbik, harmincéves fia egy napon munkába érkezve elcsodálkozva szólt: — Ah, milyen rosszul vagyok! — és meghalt. Csak pár hónappal temetése után jött a világra két utószülött fia, és csak így és valóban az utolsó pillanatban érte utol nagyapám nemzetsége a menekülő jövőt.) A harmadik fiú, Peter, kőműves és az apám, kitöltötte a lét teljes emberi mértékét, a bölcsőtől az öregség meleg ezüstjéig. Szinte a hihetetlenségig: egyedül a tizenegy közül, akiket nagyapám nemzett. Talán végre észrevette őt már a jó is? Vagy megfeledkezett róla a rossz? (Az utóbbi aligha, mivelhogy ő sem úszta meg üröm nélkül — nemzetségének jómagam vagyok a zsákutcája.) Mint nevezni meg életét? A kőművesek kőművese ő, akitől e színehagyott arcot örököltem, továbbá egy még mindig olvasható kőműves vízszintezőt s egy öreg bibliát, melyben az ő keze által az alábbi nem írott, hanem falként felhúzott szöveg olvasható: „Mišo Rúfus és famílijája tulajdona, énés aházam istent akarván szógálni.“ De már az idézet következetlensége is e szolgálat következetlenségéről árulkodik: az életet szolgálta.
