Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Milan Rúfus: „... és megsokasítom a te magodat”
MILAN RUFUS ....ÉS MEGSOKASÍTOM A TE MAGODAT” Riadtan érintem meg s félek megzavarni rég halott férfiak nyugalmát, felkavarni a port — az út porát, melyen haladtak, és azt is, mellyé testük változott. A holtak küszöbe előtt a vers is — megáll, letörli a rúzst és a sminket, púdert, parfümöt, s csak a meztelen szót ölti magára: az Oda való belépés előtt, mintha ruhatárba, lehelyezi a látnoki metaforikus gesztust. Tárgyilagos leszek hát, mert nem tehetek másként. Sors. Ki választhatott valaha is téged? És milyet? „Ha majd bújsz ki az anyádból, s szőnyeget látsz, bújj elő! Ha nem látsz szőnyeget, ne bújj elő!“ Az én nagyapám nem látott szőnyeget (legfeljebb barna agyagot. .. jobb esetben padlódeszkát, csupaszát, mint a siralomház deszkái), mégis előbújt. Ki választhatott valaha is sorsot, és milyet? Ha kemény a fekhelyed, kifordulsz akár a bölcsőből is. így nősült be Miško Rúfus — mintha ezt kívánná megerősíteni, vagy a biztonság kedvéért — nemcsak egy másik házba, hanem egyenesen egy másik faluba. A sajátjáéból az égvilágon semmit nem hozott, csupán a Turmiter csúfnevet, tehát hivatalos nyelven, megkövetlek benneteket, a sírásót. Két testvére ugyanezt tette, kétszer aláhúzva: két faluval odébb. Az ilyen fészkekben visszafelé olvasandó a boldogság — legyen elmenni hova! És így történt. Az ottaniak közül senki sem emlékszik e név udvarára. Minden bizonnyal nem is volt sohasem. Földnélküliek és háznélküliek — az elveszett bárány példázata nélkül. Azt a világért sem kereste volna senki. Csak a sors, megtéve kutyakötelességét, emlékszik rá, hol ásta el a csontokat, s rájuk talál mindig biztosan. A világ rendjével frigyre lépve, imigyen kezdték: abból, amit aligha nevezhetünk kelengyének (menyasszonyinak — és mégis az volt), a zálogházba vittek egy vég vásznat.
