Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
161 ezekből a bolygóközi Tévedésekből, ábrándozásokból. Egyszeriben a rádió rabja lettem. A vonatok már nem zakatoltak a fejemben. Mindez elviselhetetlen volt számomra. Noha általában nyugodt és egészséges az alvásom, egyszerre alvászavaraim támadtak. Álmomban is rémítgettek a szavak robbanásai, a mondatok csatárláncszerű légitámadásai, az összetett mondatok bombázásai. Alig bírtam kivárni a reggelt, hogy már hajnalban bekapcsolhassam a rádiót, hogy izzásba jöjjenek az elektroncsövek, hogy kigyulladjon rádióm fenyegető, mágikus zöld szeme, hogy a fülembe dughassam a fehér kagylócskát; szivdobogva hallgattam, hogyan alakult a helyzet a frontokon, hány embert öltek meg, hánnyal lett több a tankok száma, az atomtöltetek és a rakéták száma, most már az időjárásjelentések, az alacsony nyomású légtömegek és a helyi záporok sem tudtak kielégíteni. Éreztem, hogy ezt nem bírom ki sokáig; tennem kellett valamit. Néhány nap elteltével azt mondtam magamban, hogy a fehér kagylócskával a fülemben elmegyek A Lóhoz címzett fogadóba. A világban zajló nyugtalanító események bizonyára a cimboráim magatartására is rányomták a bélyegüket, és minthogy már újra értem az emberi beszédet, legalább meghallgatom, mit szólnak mindehhez öreg barátaim. Ügy tűnt fel nekem, hogy azóta, amióta utoljára jártam a kocsmában, legalábbis jó néhány fényév telt el. Amikor kiléptem az utcára és az András-temető fala mellett a fogadó felé tartottam, arra gondoltam, hogy kint minden egészen más lesz, talán még az útburkolat kövének a szerkezete is megváltozott, a fák összetekeredtek a fájdalomtól, a temetőben a keresztek kidőltek vagy valami ilyesmik mentek végbe ... Ugyan ki bírna el ekkora terhet? De meglepetéssel állapítottam meg, hogy sehol semmiféle változás sem történt, a kocsmában is minden „rendben” volt, a szemét ott hevert a piszkos padlón, az abroszok éppolyan sörfoltosak voltak, a falak is füstösek, s a helyiség végében, az oly jól ismert asztalnál ott ültek a cimboráim, akikkel az eltelt évek során leeresztettünk egy-két hektó sört a torkunkon. Egyiküket sem lepte meg, hogy néhány napig nem mutatkoztam az asztalunknál, azt se vette észre senki, hogy a kagylócska ott van a fülemben, ős öreg cimboráim úgy tettek, mintha csak elugortam volna kivizelni magam a bűzlő vécére, s onnét térnék vissza. így hát leültem, és rendeltem magamnak egy sört. Egy efféle kocsma mindig tele zajjal, lármával. Csörömpölnek a söröskorsók, meg-megcsendülnek a féldecis poharak, hozzáütődve a csillogó, mindig nedves sörpulthoz, zubogva folyik a víz a csapokból, a hordócsapból ömlik a sör, az üvegek egymáshoz koccannak, pengnek a pultra dobott pénzérmék, csörömpöl a rozoga pénztárgép, a széklábak meg-megnyikordulnak a deszkapadlón, a csaposnő rikácsolva kiáltoz, miközben rárakja a teleeresztett korsókat a nagy pléhtálcára, tisztán hallom a férfiak dörmögését, az ajtónyikorgást, az öngyújtók kattanását, a mormogást, a dohogást és dünnyögést, a köhécselést, a durrogásokat, az ablaküveg rezgését, az utcáról beszűrődik a motor hörgő hangja, a járókelők lépteinek zaja, a gyárak zúgása, a Kisállomásról jól hallatszik a Diesel-mozdonyok dübörgése, s az is, ahogy egymáshoz ütődnek az ide- oda tolatott vagonok, s ebbe a temérdek hangba ráadásul még az örökösen bekapcsolt rádió ordítása is belevegyül. Az asztalomnál igyekszenek túlkiabálni egymást a cimboráim, mintha valamilyen fontos információt akarnának egymással közölni, élénken gesztikulálnak, széles mozdulatokkal ide-oda himbálják söröskorsóikat, folyton egymás szavába vágnak, és ököllel verik az asztalt. Hallgattam a kocsma hangjait és a barátaim beszédét, és a minden oldalról rám zúduló szavak értelmét is igyekeztem felfogni. Kis ideig feszülten figyelve hallgattam a postást, azután a villamosváltő-kezelőt, kis ideig a sírásót, az utca-
