Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség

seprőt és újra a postást. Valamennyien összevissza fecsegtek, és mindnyájan másról beszéltek.

Eleinte azt hittem, hogy nem értem, amit mondanak. Újra belehallgattam az éktelen lármába, és igyekeztem gondosan osztályozni a szájukon kitóduló szavakat. De rövid időn belül meggyőződtem róla, hogy csakugyan üres fecsegés volt minden szavuk. Egyikük is, másikuk is hajtogatott valamilyen ostobaságot, témáról témára ugrálva, és senki senkire nem figyelt. Már csak azt vártam, mikor hajol bizalmasan oda hozzám valamelyikük, hogy beleavasson a titkaiba. Kíváncsi voltam, miféle ostobaságokat hallgattam folyton édes süketségem idején, és mire bólogattam oly jóhiszeműen. Elsőnek az a cimbora ült mellém, aki gyerekkocsival gyűjti a hulladékpapírt; odaintett a csaposnőnek, hogy hozzon két korsó sört, és rákezdte:

— Hát csak képzeld el, tegnap az egyik rongytelepen, igen, ott bizony, találtam egy régi, egészen megsárgult könyvet, igen, és az a könyv tele volt jövendőmondással, úgy ám, óriási fémmadarak szállnak majd fel és bolygók köröznek fölöttünk, igen, és minden, minden meg van írva benne, hogy is lesz az majd velünk, ha eljön a világ vége, ügy ám, oszt én meg a marha fejemmel azt az értékes könyvet odahajítottam a hulladékpapír közé, igen, és elvittem a gyűjtőtelepre, úgy bizony, de képzeld el, hogyha az antikváriumba viszem, akkor biz’isten egy ezrest is kapok érte. Mit szólsz hozzá, úgy bizony, hát nem marhaság?

— Egy nagy szart adtak volna neked — mondtam, és elhúzódtam tőle. A hulladékpapír-gyűjtő persze megsértődött.

Kis idő múlva odaintett nekem a sírásó, és felemelve vastag, merev mutatóujját, rendelt két sört, majd elkezdett spiritizálni:

— Amikor meghal az ember, a lelke egy ideig ott lebeg a sír fölött. Amikor még ástam a sírokat és temettem az embereket, felfigyeltem rá, hogy a temetés után néhány napig lepkék, táncolnak a sír fölött... Nem egyéb az, mint maga a lélek, mely búcsúzik a testtől... Ha majd meghalok, és eltemetnek, gyere el, nézd meg, hogy az én sírom fölött is táncolnak-e a kék lepkék... Ugye, eljössz?

— Az ördögöt megyek el — feleltem mérgesen. A sírásó elcsodálkozva nézett rám; természetesen ő is megsértődött.

— Különben nem fogod elhinni — vallotta meg nekem suttogó hangon a postás —, de egész idő alatt, míg a pénzt kézbesítettem, és bizony jókora összegek is akadtak közte, arra gondoltam, hogy kirabolom saját magamat. . . Megjátszom, hogy rablótámadás ért, szóval hogy megtámadtak, fejbe kólintották, kitépték kezemből a táskámat, és azután eltűntek, kereket oldottak ... Pontos személyleírást adott a tettesről, magas, vállas férfi, fején sötét harisnyával, ugyan ki bizonyítaná be, hogy nem így történt? És bezsebelhetnék egy csomó ezrest, bőségben élhetnék egész halálomig. Mit gondolsz erről a dologról?

—Azt, hogy egy vén szamár vagy, és hogy rögtön a sittre kerülnél — mondtam, amitől a postás olyan haragra gerjedt, hogy még egy korsó sört se fizetett.

A villamosváltó-kezelőt is megsértettem, miután elkezdett hencegni előttem, s azt mondtam neki, hogy az ő villamosai az én vonataimhoz képest csak afféle vékony héjú, törékeny tojások, ő maga pedig egy gyengébb fajta kakas a tyúkjai élén, és nem mozdonyvezető, mint én.

Ebéd előtt felhergelődve otthagytam a kompániát. Egyetlen délelőtt magamra haragítottam az összes régi barátomat. Csak azzal, hogy végre értettem őket.

Azt követően néhány napig ki se tettem a lábam a házból, egyetlen társam a rádió volt. Órákon át bámultam a mágikus zöld szemet, és hallgattam a nyugtalanító híreket. Tudtam, hogy nem bírom ki sokáig. Az a sok iszonyat, ami