Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - HOLNAP - Mórocz Mária: Állapot (elbeszélés)
1225 közben a valóságból, amit azután nem tudott eltávolítani róla. De előfordult az is, hogy felélt egy-egy érzetet. Az érzet egyszerűen elhasználódott. Persze, tudta, hogy továbbra is magában hordozza, ez mégis kimondhatatlan szomorúsággal töltötte el. Nehezebb volt, amikor érezte a szomorúságot, a hiányérzetet, viszont nem tudott rájönni, hogy mi az oka. Ilyenkor mindent átkutatott, mert félt ettől a bizonytalanságtól, ami olyan, akár egy kísértet, amely nem tudjuk, melyik bűnünkért kísért. A „fiókokat” is átkutatta a rend kedvéért, s nem volt ritkaság, hogy a hiány itt mutatkozott. Ez volt az az eset, amikor egy érzet használat nélkül használódott el, egyszerűen elpárolgott, elszivárgott, s már hiába próbálta felidézni, csak a körvonalait érezte. Érdekes módon ilyenkor a kellékeket, a díszleteket is láttassak éppen nem érezte, míg korábban ez fordítva volt. Erre a vázra aztán nem volt szüksége. A szürkeséget akarta rögzíteni. Minden idegszála megfeszült, habár úgy tűnt neki, hogy a teljes lazítás állapotában van. Olyan volt ez, mint amikor az áthatolhatatlan sötétségben akarunk felfedezni valamit, kidülledt szemmel, erőlködve, és egyszerre rádöbbenünk, hogy nem is néztünk, csak meresztgetük a szemünket. Ő viszont biztos volt abban, hogy lazít. Szüksége volt erre a tudatra, nem engedhette meg magának, hogy erőszakkal tegye magáévá, mert félő volt, hogy felidézése során erőszakérzet is párosulhat hozzá. Erre viszont nem volt szüksége. Kínos következetességgel válogatta meg a kiválasztásra méltó érzeteket, amelyeket letisztulva, gyengéden akart magáévá tenni. Az arc egyre vörösebben világított ebben a szürkeségben, és úgy rémlett, hogy a kiabálás mögött, amit nem hallott, csak a nyak feszülő inai vallottak erre: követelőzés van. Később próbált visszaemlékezni a mondatfoszlányokra, mert kíváncsi volt, hogy megfenyegették-e. Nem emlékezett ilyesmire. Valamiféle aktát követeltek tőle, amit az ő kötelessége lett volna őrizni, s ami eltűnt. Próbált visszaemlékezni, hová tehette. Az, hogy bezárta a szekrénybe, éppoly valószínűnek tűnt, mint hogy a táskájában van, vagy esetleg kölcsönkérte tőle valaki. Lejátszódott előtte a lehetséges párbeszéd a kikölcsönzést illetően, sőt mintha látta volna a beszélő lábát is, de arcát már nem tudta felidézni. Az arctól várt utasítást: hogy kutassa át a szekrényét vagy otthoni szobáját, mert ezeket a lehetőségeket egyformán találta valószínűnek és valószínűtlennek. Az utasítás elhangzott, de nem mondta meg, hol kell keresnie, így nem tudott hová fordulni. Kutatni kezdett magában. Rájött, hogy bármelyik munkatársával el tudja képzelni a beszélgetést. Visszakerült oda, ahol volt. Az arc még mindig ott csámcsogott, a kéz pedig hadonászott ingerülten a szeme előtt. Megint eszébe jutott, hogy le kéne lassítania a mozdulatait. A legrosszabb talán az volt, hogy érezte, a keresett aktának az asztalon kell lennie, ahova az átvétel után letette, és ahonnan nem vehette el, de az eltűnés ezt a bizonyosságot valamiféle lebegéssé alakította át, amely úgy beillett ebbe a szürkeségbe, hogy le sem tudta volna választani róla. Megfordult a fejében, hogy ezek után rögzítse-e, de mindjárt megnyugtatta magát azzal, hogy a díszleteket csak elhasználódásuk során érzékeli. Nem igaz. Nem nyugtatta meg őt a válasz. Túlzott következetessége nem hagyta, hogy befogadja ezt az érzetet, de erre csak később jött rá. Gúnyosan gondolt arra, hogy a lebegést, anélkül hogy tudna róla, egy-egy alkalommal előhúzza, dédelgeti, szétteríti, akár a foltos lepedőjével tette egykor, nézegeti, gyöngyörgeti. Az arc — mondhatta volna így is — megszűnt. Illetve nem szűnt meg, csak a mozgása, annak gyorsasága változott, s ezáltal lassan tűnt el a szem elől, először csak ottléte vált bizonytalanná a szürke függöny miatt, később érezhető volt távolodása, majd nem volt érzékelhető.
