Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - HOLNAP - Mórocz Mária: Állapot (elbeszélés)
1226 Azaz: nem volt ott. Nem, ez mégsem történhetett ilyen lassan, hiszen a kéz rohanó mozgása nem erre vallott, benne mégsem érzékelt félelmet vagy nyugtalanságot. Igen, ez az. Azért vélte lassúnak az arc eltűnését, mert a mozgás — mint eddig hitte — elnyeli a szürke ködöt, amely önállósította, függetlenítette magát. Egy szó jutott az eszébe. Nem tudta volna megmondani, hogy közvetlenül az arc eltűnése után történt-e ez, vagy csak jóval később. Az is megfordult a fejében, hogy a szó akár meg is előzhette az eseményeket. Megpróbálta felidézni a képet, amely előidézte, hogy a szó megszületett. Nem a mozdulatról, nem is a szürkés fényről... Később így próbálta boncolgatni az eseményeket, hogy megtalálja a szót, amely felötlött benne, de máris eltűnt az új szótagok, szavak, mondatok örvényében. Biztos volt benne, hogy ez a szó definíciója, de legalábbis megközelítése lenne ennek az állapotnak, melyet megteremtett, a hangulatnak, mely körberepdesi, s megakadályozza, hogy a keresett szó — amelyet, mint később kiderült, a dolgok együttese fogalmazott meg benne — visszajusson a tudatába. „Továbblépés” — gondolta, s meg volt győződve róla, hogy hánykolódás, pontosabban testmozgás hivatott kísérni a mondatot. A dülledt szemű mozdulatlanság a csontjaiban gyönyörrel töltötte el. Tudta, hogy gyönyörrel töltené el az is, ha lassan, mintegy eltáncolt mozdulattal kinyújtaná a kezét. A dolog lírai- sága ugyancsak felidézte a mámort, amelyet nem tudott megkülönböztetni az előbbitől, s bár érezte, illetve sejtette azt a leheletfinom különbséget, amely a kettő között ível, mégsem tudta ennél jobban megközelíteni. Így hát biztos volt abban, hogy hánykolódik — mert arról éppen megfeledkezett, hogy nem fekvő, hanem ülő helyzetben van —, sőt, mintha ugrált volna, aprókat szökdécselve. Mindez mégsem történhetett meg, hiszen ugyanazon a helyen volt most is, míg az előbbi mozgást kizárólag helyváltoztatással tudta volna elvégezni. „Haladás” — mondta szokatlanul és váratlanul hangosan, amely mondat bizonyítékául szolgálhat, hogy meg volt győződve helyváltoztatásáról, míg pontatlan megnevezése az irány bizonytalanságáról árulkodik. Ekkor döbbent rá, hogy mégis egyhelyben van. Ezen ő is kuncogott. Először csak nevetve, azután hagyta, hogy magával ragadja a hangja, amely ki akart törni a torkából. Üvöltése meglepte, sőt megijsztette. Ujjai, amelyek betapasztani voltak hivatottak az ordító nyílást, villaként terpeszkedtek az árok felett, ahol ha nem is gátolták a hangképzést, fuldokló szuszogássá, süvítéssé torzították. Elhalkuló hangját tetszetősnek találta. Nem szeretett tetszelegni. Mindegy — gondolta akkor nem kevés öniróniával. Nem akart ezzel foglalkozni, így hát visszatért a mozgáshoz, illetve a mozdulatlanságba, amelyben már nem tudta, mióta úszik. Nem jó ez így — mordult magára. Vissza akart térni az eredethez, ahhoz a ponthoz, ahonnan elindult, illetve kiindult. De erre már nem emlékezett. A köd újra felemelkedett. Nem gomolygott, mint várta volna, hanem mint amikor függönyt húznak fel, emelkedett egyre feljebb a szék körül, amely besüllyedve már-már képlékenynek tűnt. A külső szemlélőt bizonytalanságba és kétkedésbe burkolhatta ez a legkevésbé sem szilárd állapot. Az, hogy egy széken valaki ül, túlságosan határozott kijelentés, amelynek zártsága és szigora meglehetősen valótlanul vetítené elénk az ülő alak testhelyzetét. Míg a szék a ködben már-már álomszerű, s így túlságosan rugalmasnak tűnik, az ülő alak tartása is megszűnik tartásnak lenni, helyzete inkább nyúlós valamire emlékeztet, ami fennragadt a széken, s amely anélkül, hogy távolsága a földtől csökkenne, egyre jobban közelít a ködhöz, mintha a kettő egybefolyna anélkül, hogy helyét változtatná.
