Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1125 2 Kajo érkezik elsőnek. Pontosan kilenckor jön a hosszú kávéházon át, mint egy Napkirály-korabeli, fehér parókás pecsétőr, a titkok tudója, vonul komolyan és méltóságosan. A törzsasztal mellett állandó helye van, mindig ugyanarra a székre ül, háttal a széles ablakoknak; az emberben múló idő törvénye megszokott szabályok szerint ismétli önmagát. Kajo tejeskávét kér, zsebéből papírba csomagolt túrós kalácsot vesz elő és megreggelizik. Az Ezredes akkor érkezik, amikor Kajo a kalács morzsáit a papírba söpri, s összegyűrve a hamutartóba dobja. A katonás öreg a szürke oszlop tövébe, az asztal jobb sarkához ül, szemben az ablakokkal. Teát rendel, egy friss kiflivel, szótlanul eszik. Alig váltottak még szót, várják a többieket. Érkezésük nem ilyen meghatározott és rendszeres, néha a Mérnök érkezik harmadiknak, újságot kér és azonnal olvasásba merül, máskor Agyar jön meg, sört rendel és beszélni kezd, átveszi az irányítást. Apó jötte kiszámíthatatlan, de az asztal végén üres szék várja, fenntartják neki. Ami viszont bizonyos, szinte törvény: Hun mindig utolsónak érkezik. Sokszor elgondolkoztatott csodálatos ösztöne, mellyel megérzi, hogy együtt a társaság s már megreggeliztek, valaki már fel is vetette az első témát, s a Mérnök már hangosan és méltatlankodva felolvasott az újságból egy hallatlan esetet, a társadalmi értékcsökkenés kirívó bizonyítékát. Hun botorkálva jön, himbálózva és hajladozva, megroggyant térddel csoszogva, mintha a következő pillanatban földre zuhanna, a szürke oszlop másik oldalára ül egy kisebb asztalhoz, félig háttal a többieknek. Kihívó a különállása, pökhendi, sőt provokatív is lehetne, ha Hun nem lenne olyan roskatag; állandó tagja a társaságnak, mindenbe beleszól, ám külsőre ilyen látványosan elhatárolja magát tőlük — évekbe telt, míg megértettem az okát —, nem ül közéjük. Amolyan oldalági tagság az övé, nem teljes értékű, mint örökösödéskor az oldalági leszármazottak jogai. Hun soha nem kér mást, csak egy feketét szódával. Együtt ülnek, de magukkal vannak elfoglalva, újságot böngésznek, kávéznak, gondolataikba merülnek, mintha valamire készülődnének, de még nem jött el az ideje. Rövid, közömbös mondatokat váltanak, mi volt a bécsi tévében, a budapesti programot is nézte valaki, készülődnek, tapogatóznak, mintha felmérnék a nap lehetőségeit. A komoly elmélyülés és a vita ideje azonban még nem jött el. Testükben még az álom fáradtsága bujkál, a lélek az új nap esélyeit mérlegeli, lám, ismét felvirradt, itt van, mit tenni vele? Az első komoly témát rendszerint a Mérnök veti fel, a lapok hírei és termelési információi feltöltötték feszültséggel, mint egy akkumulátort az egyenáram. Felháborodása kitörni készül, utat keres, szelepet, melyen kiáramolhat, hogy megvetésével illesse és szégyenbe borítsa a kontár műszaki vezető embereket. — Heteket késik a betonozás... — olvassa az újságból — nem lesz meg határidőre a betonteknő... — Komoran közli a többiekkel, hogy a nagy vízi- erőmű építésén komoly bajok vannak. — Nem tartják be a technológiai fegyelmet ... — Fegyelem... ki tudná ma, hogy mi a fegyelem?! — Az Ezredes rövidszárú angol pipából pöfékel, és úgy szól a témához, mintha magában elmélkedne. — Parancsolni úgy kell tudni, hogy muszáj legyen engedelmeskedni. De ezt ma már nem tudja senki... — Harmincban Bezerédy földbirtokosnál nyulásztam — mesélte Agyar —, jó terület volt, gazdag fogolyban, fácánban. Egyik hajtó, valami nyakas béres lehetett, visszabeszélt az intézőnek. Az hirtelen haragú, kemény ember volt, nádpálcával végigvágott a hajtó hátán és hazazavarta. Bezerédy pedig csak mosolygott, azt mondja, jó intézőm van, jobban bízom benne, mint magamban. Akár egész éven át vadászhatom, a termés mindig jó és időben be van takarítva.
