Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1126 — Nádpálca?! — álmélkodik a Mérnök, de a hangjában inkább elismerést érzek, mint rosszallást — Hihetetlen. Ahol nem segít a szép szó, a határozott utasítás, ott keménységgel semmire se megyünk, ott nincs segítség. Tekintély ... az kell, de nincs manapság ... — A demokráciában jog van és kötelesség... — Hun kivárta az alkalmas pillanatot, mintegy mellesleg szól a társaságba, megjegyzi a magáét, de különben nem fontos számára a dolog; az ellenvélemény nyilvánításának a legravaszabb taktikája. — Nádpálca a demokráciában, de uraim, miért nem mindjárt deres vagy kötél? Még nem fordulnak szembe vele. Egymásra néznek, értjük, mondja a tekintetük, ő már ilyen, vén bolond! Hun is tudja, hogy még nincs itt az ő ideje. A kedélyek még nyugodtak, az igazságkereső szenvedély éppen csak pislákolva ébredezik, az elszálló élet feletti bánat még nem érett haraggá a világ ellen. Hunnak igaza is lehet, a demokrácia a munkafegyelem megszilárdítására valóban nem használhat nádpálcát. Rövid, kényszerű szünet után — nem vették fel Hun odadobott kesztyűjét — másról kezdenek beszélni. Apó mondja reszketeg hangon, hogy időváltozás lesz, mert minden tagjában hasogat a fájdalom és alig lát tőle. Most nagyon gyámoltalanoknak látszanak, vének, akiket markában tart a tehetetlenség. Az a fajta erőtlenség, amely már eszünkbe juttatja a végső nagy mozdulatlanságot, a halált. A széles ablaktáblákon túl, alattunk morajlik az utca. Járókelők, villamosok, gépkocsik végeszákadatlan és megállíthatatlan mozgása, sokszínűségében is monoton zaja. Ez is az időt példázza, minden állandósult mozgás a múló időt példázza, hasonlatosak az idő és a mozgás, vagy talán azonosak. Agyar régi vadászatokról beszél. Dorbézolásokról és nőzésekről régi barátoknál, földbirtokosoknál és bérlőknél, akiknek viszonzásképpen a meghívásért együttérzéssel és türelemmel fúrta, csiszolta és tömte odvas fogait. Mulatós fickó volt Agyar, skatulyaszerű, fekete Tatra kocsin járt az ismerős báróhoz, a földbirtokosokhoz és a zsidó bérlőkhöz, nyulásztak, foglyásztak és túzokra vadásztak, a csallóközi béresekkel és zsellérekkel meghajtatták a fácánosokat, a nyúlban, őzben és rókában gazdag csendereseket, akácosokat. Ismertem a régi Tatra kocsikat, ómódi, szögletes ládák voltak, még a háború után is futottak; az utcán késői udódaik, a Skodák, Ladák, Fiatok és Mercedesek, s a régi Tatrák unokái, a 613- ok vonulnak végeszakadatlan. A vének asztala és az utcakép közt feszültség keletkezik, korok távolsága érződik közvetlenül, szemmel nem látható az idő jelenléte, de a képzelet erejével érezhető és megfogható. Homályos, sejtésszerű érzés, melyet a képzelet erősen megkörvonalaz, s már majdnem közvetlen és anyagszerű, de még nem látható, még nem ... — Számítógépük van, pontos adatok állnak rendelkezésükre — hallom a Mérnök hangját —, a munka értéke és a gyártmányok minősége azonban nem éri el a logarléc-korabeli szintet. A logarlécen két tizedesnyi pontossággal olvastuk le a keresett adatot, intuícióval kellett kiérezni belőle a végeredményt. Az alkotó ember megérezte az igazságot, a tervező mérnök adott a gépnek lelket, önmagát adta bele, a gép az ember maga volt. A tervezés pedig alkotás volt. Ma favágás finom műszerekkel, magas szintű dilettantizmus! Hun hallgat, mint aki karót nyelt, nincs még itt az idő, még várni kell. Az én időm összetett, távolságok erőtere, a Huné egyértelmű, a jelen, a pillanat, a cselekedetek ideje. Két idő van, a tett ideje és az igazságé, mindkettő érvényes, de nem azonosak. Még várat magára az azonosság, de eljön, az öregek minden találkozásán beáll, magával hozza a fokozott aktivitást, az érdeklődés és a szenvedélyek csúcsát. Az asztaltársaság a sportról beszél, komolyan és kritikusan. A legfrissebb sporthíreket értékelik. Szavaik nyomán felforrósodnak a tények. Egy nem-
