Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Jekimov: Minek siratni?
ő kérni meg panaszkodni, de ha kell, özvegyi könnyeket hullat majd — talán megsajnálják. Közel volt a szövetkezeti ácsműhely, a magtárak mögött. Az udvaron már hallani lehetett a körfűrész átható hangját. Két ácsot talált ott. Az öregebbik rokona, komája volt Surának. A műhely előtt le volt taposva a hó, és friss forgácstól sárgállott. Forgácsillat terjengett a fagyos levegőben. Az ácsok épp pihentek, cigarettáztak; üresjáratban zúgott a körfűrész. — Komám, komám! Segíts a bajomban! — panaszosan, könnyezve fordult hozzá Sura. — A kapu tört el. Szalmát hoztak és traktorral beleakadtak. Szétment a kapu, nyitva az udvar. Én meg, asszony létemre, egyedül mit tudok... — Szalmát? — kérdezte az ács. — Hordják a szalmát? Milyet? — Árpaszalmát... Szecskát is adnak valamicskét. Az öregebb, szikár muzsik, katonaszíjjal leszorított rövid kabátban, a gazdaság felé pillantott: — Jól jönne a szalma ... „Minek az neked? — gondolta Sura. — Egész kazallal áll nálad. És még kéne hozzá ... Mindent lenyelnél. ..” Az ács jó gazda volt, sok állatot tartott. — Hozni kell... — határozott. — Ebédkor meg kell mondani a fiúknak, hogy rakják fel. És neked mi kell? — kérdezte Surát. — A kaput, mondom, eltörték. És az asszonykéz ... Ha élne a gazda ... — szipogott. — Jól van, komaasszony. Ne ríj! Aszondod, a kapu? Egészen eltörték? — Nem egészen —magyarázta Sura. — Két deszkácskát és a gerendát. Ez minden ... Nem lehet bezárni. S nekem még szegem sincs. Az ács hümmögött, mondta a magáét: — Itt ez a sürgős munka, annyi a javítás, mint a bogáncs... Lehet, hogy majd aztán, estefelé ... — Könyörülj meg rajtam, koma ... — Sura szemét újra elfutotta a könny. — Az udvar prédára áll, nézni is rettenetes. — Jól van, no... — morogta az ács. — Igen, segítünk a bajon. Úgy tetszik, mintha sütne a nap — hunyorított —, mégis a hideg ráz... — Ne mondj ilyet . . . Felengedett a fagy ... — felelt Sura, mintha nem értené a célzást. — Nem, én fázom — ismételte az ács. — Vagy megöregedtem, nem hevít a vér — nézett fel a fehér, szemet vakító napba, és félhangosan, immár egyenesen hozzátette: — Hoztál? — Hát én, koma — csűrte-csavarta Sura —, azt gondoltam, pénzzel... — Pénz, az csak az asszonyoknak kell — nevetett fel az ács. — De nekünk, tudod magad ... — De hát most tiltják — próbált ellenkezni Sura. — Házkutatás, rendőrség, büntetések. Meg élesztő sincs. De én pénzt... Az ács szemei közönyössé váltak, és Sura megértette, hogy végződhet a dolog, ezért sietve hozzátette: — Valami maradt.. . Öntök én, öntök ... Megcsináljátok — és öntök, nem sajnálom. — Ez már beszéd ... Neked jó pálinkád van. Tudom. Egy nagy üveget kellett teletölteni az ácsok számára. Igaz, ért is annyit a munka. Kicserélték az eresztéket, a törött deszkákat, megerősítették a gerendát. A kapu úgy nyílt meg csukódott, mint új korában.
