Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Jekimov: Minek siratni?
A szalmát Sura a széna mellé rakta be. Jó szalma volt, száraz, kenyérillatú. Az állatok szívesen ették. Odabenn az anyósa scsit tett oda főni, és most a szobában ült, kecskegyapjút kártolt. Előtte, a tisztasarokban, tévé világított kékes fénnyel. — Mozi, vagy mi? — kérdezte Sura. — Nem tudom. Beszének. Lehet, dalokat fognak játszani. Kicsike, hajlott hátú; ahogy ott ült a széken — mint egy gyerek, akár a karodba veheted. Pedig nemrég még hatalmas volt az öregasszony. S mivé lett... Sura asztalhoz ült — ebédelt, reggelizett? —, a lényeg, hogy evett. És a főtt étel után húzta az álom. Mormogott a tévé, az anyósa beszélt valamiről, de Sura már nem hallotta. Mély álom, édes bágyadtság nehezítette szemét. Ledőlt az ágyra és máris aludt, mint akit fejbe vertek. De az álma rövid volt, felébredt, szinte megérezve a bajt. Összerezzent és felriadt. Minden nyugodt volt a házban is, a falakon kívül is. De az álom elszállt, s egyszerre, anélkül hogy gondolt volna rá, felfogta, hogy mennie kell, és ha még nem késő, meg kell keresnie a pálinkafőzőt, s a házban eldugni. — Megyek, megkeresem a főzőt — mondta az anyósának. — Megijedtem, én bolond ... El kellett volna dugni, és kész. — Menj csak, menj — helyeselt az anyósa. — Jön az évforduló. Hol veszünk pálinkát? . .. Lehet, hogy csak oktalanul fecsegtek. Az emberek azt szajkózták: rendőrség, rendőrség. Hol van, hol az a rendőrség? És olyan hasznos dolgot... Eldugjuk — bizonygatta. — A ládámba, a halotti ruhámba rejtem. A halotti ruhához nem nyúlnak, az bűn .. . Sura öltözködés közben oda is figyelt, meg nem is. Haszontalan öreges fecsegés. Ugyanazon az úton ment, a közön, a kertekig. Tegnapi lábnyomai már keresz- ttil-kasul voltak szabdalva kutya-, róka- vagy nyúlnyomokkal. A part bal oldali lankás része csöndes volt és napfényes. A hó fehérsége, úgy tetszett, fölerősítette a ragyogást. A nyírfákon élesen füttyögött egy csapat apró madár. Ágról ágra röppentek, egyik fáról a másikra, megzavarva a nyugalmat. A hópihék remegve megálltak a levegőben, és ezüstös csillogással lassacskán ereszkedtek alá. A falusi gyereksereg már utakat taposott a folyón keresztül, néhol eltisztították a havat, léket vágtak, igazítottak — halfogáshoz. Sura leereszkedett a partról, megállt a lékeknél, mintha elfelejtette volna, miért jött. Lába alatt a fekete jég, körül a fehér hó. Behavazott bokrok. Elöl egy kémény sárga füstpamacsa. Nyírfák a parton, madárcsapat, trilla: „csi-ri-ri-ri... csi-ri-ri-ri.A zúzmara csendes esője hangtalanul, csillogva szitál. Minden nyugodt, arcába hull a napsugár. Mintha nem lett volna élet: se házasság, se gyerekek, se munka — semmi. Mintha csak tegnap lett volna gyerekkorának fénylő napja: a folyó — behavazva, ás lába alatt a sima jég. Utat tisztítasz — és siklasz, siklasz, siklasz ... A nyírfák is hóban, hóval fedetten — vörös derekú almafák, madarak — „csi-ri-riri... csi-ri-ri-ri...” Zúzmara szitál, mintha a kedves gyerekkor tért volna vissza. Igen ... De miért oly keserű a szíve? .. . Istenem . .. Sura magához tért, kesztyűjével letörölte a hívatlan könnycseppet, átment a túlsó partra, a behavazott bokrokhoz, egyre inkább belesüllyedve a hóba. Az öreg fűzfa felé vette az irányt. Valahol ott kellett leesnie a pálinkafőzőnek. Sokáig kereste. A fűzfa körül mászkált, majd közelebb a parthoz, láthatatlan gödrökbe csúszott, botorkált a hóban. Megizzadt, átfagyott. Jéggé dermedt a
