Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Szintézisek felé
megismerésére. Nem véletlen — és ezt esztétikai fogyatékosságai ellenére is hangsúlyoznunk kell —, hogy az antifasiszta ellenállásban elsősorban ez a szellemi tőke kamatozott. Erkölcsi bátorságot adott azoknak, akik a köztársaság védelmére keltek, illetve az ellenállási harcban az igaz oldalán álltak.” Érzékletes példája ez annak, ahogyan Fonod az irodalom társadalomban betöltött szerepét, funkcióját láttatja és értékeli. Az irodalomra háruló társadalmi és politikai feladatok marxista felfogása ez, mely felismeri és tudatosítja, hogy a realizmus azokban az években egész Európában a szocialista proletárirodalom általános követelménye volt. Az új korszak irodalmának fő feladatai — melyeket még az 1927-es moszkvai és az 1930-as harkovi nemzetközi irodalmi konferencián határoztak meg — már egy olyan irodalom megteremtését sürgették, mely a társadalom ábrázolásának mélyen realista igényeit hirdeti, eszmeiségében pedig a szocialista szempontokat érvényesíti. Ennek a kérdésnek teljes felfejtése a kötetben külön fejezet (Irodalomszemlélet, irodalomkritika és esszé a két világháború között) tárgyát képezi, melyben differenciáltan vannak felmutatva az eszmei áramlatok milyenségei, valamint az emberirodalom és a valóságirodalom törekvései. A két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom legmaradandóbb értékeit alkotó írók és költők müvének felmérésére külön fejezetet találunk a kötetben (Arcok az irodalomból). Itt a szerző Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Győry Dezső, Vozári Dezső, Berkó Sándor, Darkó István, Tamás Mihály életművét dolgozza fel különböző szempontú megközelítések alapján. Mi jellemző ezekre a portrékra? A szerző mindegyik esetben az életrajzi körülményekből indul ki, nyomon követi az írók eszmélésének időszakait, s alkotásaikat is a kronológia szerint tekinti át. Ilyen értelemben szabályosan megírt portrékról van szó, melyek életpályákat összegeznek és méltatják a legfontosabb eszmei és esztétikai hozadékokat. Az a marxista értékelésrend található bennük, amely elsősorban társadalmi érvényességükön méri le az esztétikai teljesítményeket. Az alkalmazott feldolgozási módszerre — eltérően az előző fejezetekétől — jellemző, hogy bár a szerző támaszkodik a szakirodalomra, s felhasználja az előző véleményeket, nem jegyzeteli anyagát. Ebből talán arra is következtethetünk, hogy ezek az írások Főnöd egyfajta feldolgozási kísérletét jelentik, mely a kutatói fejlődésnek egy adott szakaszára vált jellemzővé. E portrék közül kétségtelenül a Fábry Zoltán közírói és kritikusi tevékenységét feldolgozó tanulmány a legkomplexebb, bizonyára azért is, mert a legrészletezőbb. A tanulmánykötet harmadik nagyobb fejezete (A valóság vonzásában) kiegészíti az előbbi két fejezet tartalmi vonatkozásait és többrétegűvé teszi a kialakított képet. Felméri a haladó csehszlovákiai magyar szocialista sajtó előzményeit, helyzetét és jelentőségét (Magyar nyelvű szocialista sajtó Csehszlovákiában a két világháború között), és részleteiben vizsgálja meg az egyik legjelentősebb korabeli orgánum szerepét és feladatvállalásait. Fonod elvi kiindulópontja e téma megközelítésénél az, hogy a sajtónak küldetéses szerepe van, és a szocialista újságírás mindig a társadalmi haladást segítette elő. A felszabadulás utáni sajtó mint „közvetlen elődök”-re tekinthet a két háború között működő fórumokra és újságírásra, mely sajtótörténeti szempontból sem elhanyagolható tény. A szerző áttekinti a fejlődés fokozatait, a források kínálta adatokat, s itt is reális mércével mér. Azt a megállapítást, hogy az első köztársaság ideje alatt keletkezett lapok száma 1918— 1938 között meghaladta a hatszázötvenet, úgy kommentálja józanul, hogy ez „nem az erő, hanem a gyengeség jele volt, hisz némely lap, folyóirat ezek közül mindössze egy-két számot ért meg (...). Az irodalmi és kritikai folyóiratok száma ebben az időszakban több mint harminc volt, többségük azonban jellegtelen, színvonalatlan, vidéki, dilettáns és egy részük rövid életű”. Külön tanulmány szól a Kassai Munkás (később Munkás) történetéről és fejlődésének korszakairól, különböző akadályoktól sem mentes működéséről. A lap kezdetben az országos vezetés elveit, a reformista szemléletet követte, 1920-tól azonban — elsősorban Surányi Lajos, majd Mácza János szerkesztésének köszönhetően — a forradalmi erők szolgálatába állt és aktív résztvevője lett annak a küzdelemnek, amely a kommunista párt megalakításáért folyt. 1922-től a napilap megszűnik, s folytatásaként a Munkás jelenik meg. (Kiadását 1920-ban Moravská Ostra- vába helyezték, ahol a Pravda szerkesztőségével összevonták — szerkesztői közül
