Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Szintézisek felé
KRITIKA ekkor Moskovics Kálmánt és Roth Imrét kell kiemelnünk. A felelős szerkesztői címet majdnem két évig Laco Novomesky vállalta magára. A lapot 1933-ban egy időre, a többi kommunista sajtótermékhez hasonlóan betiltották. 1937-ben szűnt meg, amikor a további feladatokat a Magyar Nap vette át.) Mindkét sajtótörténeti tanulmány azt is bizonyítja, hogy Fónod kitűnően ismeri a CSKP történetét és a korabeli pártdokumentumokat. A történelmi és politikai tények respektálása mellett azonban nem feledkezik meg az írók és az irodalom helyzetének alakulásáról sem, s kitér az elemzett lap kulturális rovatának minősítésére is. A kötet utolsó nagyobb fejezete (közös dolgainkról) tematikai sokszínűségével különbözik az előző fejezetektől. A hatvanéves könyvkiadásunkról szóló tanulmány (Magyar könyvkiadás Csehszlovákiában) az eddigi legrészletesebb összegezés az adott témában. Bemutatja a könyvkiadókat, vázolja tevékenységüket és felsorolja az egyes időszakokban megjelent műveket. Felmérései és kimutatásai egyértelműen bizonyítják könyvkiadásunk fejlődését és gazdagodását. Fónod hosszú évekig igazgatója és főszerkesztője is volt az 1969- től működő Madách Könyv- és Lapkiadónak, közvetlen formálója és irányítója volt tehát hazai magyar könyvkiadásunknak. [Nem érdektelen, ha adatai közül felsorolunk néhányat a felszabadulás utáni könyvkiadásra vonatkozóan, mert ezek mutatják leginkább a fejlődés dinamikáját: 1949 és 1953 között évente átlag 14—16 tétel jelent meg, 1956-ban már 41 mű (150 ezer példányban), 1959-ben 35 mű (230 ezer példányban) és 1968-ban 35 tétel (326 ezer példányban). 1969-ben 28 mű jelent meg (223 ezer példányban), 1977- ben 52 mű (427 ezer példányban), 1981- ben pedig 55 kiadvány (483 ezer példányban). A csehszlovákiai magyar irodalmat 1969-ben 11, 1977-ben 23, 1981-ben 29 mű képviselte.) A szerző nem feledkezik meg azokról a szlovák kiadókról sem, amelyek magyar nyelvű művek kiadásával is foglalkoznak, és azokról a könyvesboltokról sem (a bratislavain és a kassain kívül Dél-Szlovákiában 47 van), amelyek magyar könyvek forgalmazásával is hozzájárulnak a kultúra terjesztéséhez. A szerző szelíd óhajának ad kifejezést, amikor tanulmányát így zárja: „Hiányt pótló majd az is, ha egyszer megjelenik a csehszlovákiai magyar irodalom és könyvkiadás bibliográfiája, hogy a megtett út felmérése és a számadás lehetősége ezáltal is teljesebbé váljék.” Az Irodalmi Szemle fennállásának negyedszázados jubileumi évfordulójára készült a Legyen ékes, szép zászló ... című írás, mely egy ünnepi összejövetelen hangzott el. A Szellemi őrjárat (Jegyzetlapok írókról, könyvekről, irodalomról) című írásfüzér pedig külön-külön megjelent cikkekből állt össze. Alkalmi köszöntő cikk (Szabálytalan sorok Laco Novomesky 80. születésnapja alkalmából ], válogatott elbeszélések utószava (Egri Viktor novellái)t regényről szóló kritika (Duba Gyula: örvénylő idő című művéről) kapott itt helyet, de a témába belefért két szlovák történeti monográfia (Viliam Plevza és Juraj Zvara magyarra fordított műveiről), valamint csehszlovákiai magyar íróknak az anyanyelvről szóló írásait tartalmazó kötet [Gondolatok A hűség nyelve című könyvről) ismertetése és az Irodalmi Szemle irodalomkritikai ankétjára adott válaszcikk is. A sokszínűség mellett az alkalmi- ság is jellemzi ezt a szellemi őrjáratot, de a cikkek összekötő kapcsa az a felelősség- teljes írói alapállás és problémakezelési mód, melynek meghatározó jegye az eszmei és művészi értékek megbecsülése. Bár Fónod kevés kritikát ír az utóbbi időben, irodalomkritikánkat minősítő észrevételei és szempontjai megfontolandók. „A mai kritika hiányosságát nem az alapvető szempontok mellőzésében, inkíbb a szintetizáló jellegű tanulmányok hiányában látom. Olyan írásokra gondolok, amelyek a fejlődés egyes korszakait, írói, művészi pályákat stb. ítélik meg.” Hiányosságokat lát továbbá az értékek következetes kiválasztásában és rangsorolásában is, sürgetőnek látja a kultúrával és a művészettel szemben kialakított elfogultság, szemléleti és szemellenzős hozzáállás felszámolását. Hangsúlyozza, hogy a nemzetiségi kultúra csak a szocialista kultúra részeként épülhet a jövő számára és hogy kritikai életünknek (ismét) vállalnia kell a „tisztességesen vitatkozni és tisztességesen más véleményen lenni” gorkiji alapelvét, amely elösegítője annak, hogy sem a „műkritika, sem az igényes publicisztika nem lesz a nemzetiségi sajtó terhére, s a kritikai igényesség »felülről« sugalmazott szándékához is közelebb kerülünk”. A szerző a lényeget látja és fogalmazza.
