Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Poór József: Az Emberkerülő

POÓR JÓZSEF Az Emberkerülő

— Állj! — csattant a gépész hangja.

A búzát lapátoló gyerekek keze lelanyhadt, s révedezve néztek a füstölgő cséplőgép felé. Fölötte a nap is akárha a szálló törekbe ragadt volna, az meg mintha szabadulni akart volna tőle, zuhatagban okádta magából a forróságot. Árnyék csak a kukoricaszárítók tövében sötétlett.

— Ide! — kiáltotta Sámuel, a kisegítő raktáros a hűsről. — Ide, taknyos- káim — intett az árvák és félárvák csapatának. — Az Emberkerülőt, azt mégis elmondom nektek.

A gyerekek a bűzahegy húsában hagyták a lapátokat, s elindultak a szárítók felé.

Akkoriban az Emberkerülő híre már hét falu határát is megjárta, de Sámuel még nem sejtette, hogy a feléje tartó csapat mennyire érdekelt az ügyben. Az Emberkerülővel, ezzel a csont-bőr vadállattal kapcsolatban meg az az igazság, hogy amit az egyik helyen hozzátettek a történetéhez, azt egy következő alkalommal még csak megtetézték, nem csoda hát, hogy már egész utcahosz- szak gatyás gyerekhada az Emberkerülőre vadászott. Azt pedig mindenki tudta, hogy a fehérnépet az Emberkerülővel lehet halálra rémíteni.

— Már csak azért is elmondom — tüzelt Sámuel a feléje tartókra —, hogy tudjatok a világ dolgairól.

És a csapat remélte, hogy az öreg végre vallomást tesz. Mert titokban és gyanakodva valamennyien a lépteit figyelték, pillantásait őrizték. Valami múltban megtörténtet éreztek, ami Sámuelt és az Emberkerülőt képzeletükben társította, s értelmüket lázban tartotta.