Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Poór József: Az Emberkerülő

— Mert látszólag értelmetlen cselekedetekben olyan igazságok rejlenek — okosította az öreg a nem éppen rászorultakat —, melyeket néven nevezni ugyan ki tudna? Mert magyarázza meg nekem valaki, miért nem harapja át a kiskutya a macskakölyök torkát, ha pár hónappal később megőrül azért, hogy ugyanazt megtehesse?!

Diadalmas csöndjébe a gépész hívó kiáltása harsant. De Sámuel leintette őt, és mondta tovább a világ és a maga ügyeit, amiből egyre világosabbá vált, hogy valamiért mossa a kezeit. És ha mossa, akkor az ügy jó piszkos lehet. Mert különben minek ez a nagy kitérő, miért ez a félénk tapogatózás, amely csak úgy ontja a gyanú bűzét. Beszéljünk nyíltan: köztudott, hogy az Emberkerülőt a puskagolyó elkerüli, de a vasvilla sem fogja, ha meg lapáttal ütik, a nyél hamarább törik, mint a koponyacsont. Ezt leginkább Gerzson Dezső mondhatná el, aki éppen ez ügyben nyögi a kórházat. Mit kell hát itt kertelni, mikor a szög hasítja a zsákot! Vallja már be Sámuel, hogy éjjelents kutyabőrbe bújva ő rémisztgeti Emberkerülőként a falu népét! S hogy megátalkodott, bizonyítja az is, hogy ezt nappal is megteszi. Vallja már be Sámuel, hogy vérre szomjazik, aztán csak lesz valami! — üzente a Sámuelt körül- álló csoport lövellő tekintete.

Ám az öreg most pillanatokra elnémult, aztán sanda szemfelfordítással a bal válla mögé jelzett, ahol váratlanul a főraktáros jelent meg. így hát valamennyien lapátot fogtak, s hányták a gabonát a futószalagra, miközben az elevátor és a cséplőgép okádta a viszketegséget okozó port és töreket. A főraktáros mosolygósán, tisztes távolságból bámult az árvákra és félárvákra: a nyári szünidő alatt, lám, ő pénzt tesz a zsebükbe. A nyavalyása! A gyerekek méltatlankodva fortyogtak, a főraktárost a fenébe kívánták. Most már csak a jóisten tudja, mikor kerekedik Samunak ismét kedve a titok leleplezésére.

— Az Emberkerülőt pedig befogjuk — hagyta az öreg magára a csapatot a főraktárossal, s ezzel a gyerekek idegeit még jobban felajzotta. Mert ha azt mondja: Miszlikbe vágjuk a dögöt — azt értenék. Vagy: Akasszátok lábainál fogva a diófára s lassú tűz füstjével rohasszátok a büdös lelkét — még az is tiszta munka lenne. De hogy befogják az Emberkerülőt?! Vessen inkább hálót valaki a vágtázó csődörnek, vagy baltával hasogassa a fa göcsörtjeit, mintsem hogy az Emberkerülőt gyámolítsa ...!

Mert ha valahol asszonysírás hallatszott, ki ne látta , volna máris előre a megtörténteket: Udvarsarokban fetrengő, szétmarcangolt állatokat, melyeket az Emberkerülő sosem falt fel, csak mint egy háborús üzenetet, ott hagyott.

Gazdátlan, derékmagasságú, csont és bőr vadállat — kóbor kutya volt az Emberkerülő, s egy jó éve már a falu réme. Felbukkanása mind az éjszaka, mind a nappal bármely órájára eshetett, s nemegyszer a falu közepén, egy bokor aljából vágódott ki; ilyenkor az emberek a fergetegesen vágtázó dög után csak egy csíkot láttak. Először a határt járók számoltak be róla, mikor heteken át írta körbe a falut, mígnem aztán ütött bosszújának órája, s betört ide is, a kerítések mögé.

Sámuel aznap mégsem nyilatkozott. Másnap sem, s ha a csapat az arcát kémlelte, vegyes érzése támadhatott. A kölykök aztán egyre csak az Emberkerülőt emlegették, s ki ne vette volna észre, hogy a név hallatára az öreg arca olykor meg-megvonaglik. Vad terveket szőttek hangosan, s látszott, hogy azoknak hallatán szenved.

— Két ló közé kötjük be — fogadkozott Apafej, s ha Apafej mondta, a csapat tudta, hogy az Emberkerülő napjai megszámláltattak. A rémület is a jólér- tesültség jeleként ütközött ki az öreg arcán, s hogy ezen senki sem lepődött meg, az csak azért volt, mert előzőleg mindegyikük látta a vastőröket, melyeket Apafej a falu rejtett helyein és a határra nyíló utakon lerakott...