Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - Jaroslava Pašiaková: A cseh és a magyar avantgárd színház genezise
JAROSLAVA P A S I A K O V A \ színház a maga teljes lényegével minden időben részese volt a társadalmi változásoknak — azok eszmei elemét alkotta. Mindig visszatükrözte annak a Környezetnek a jellegét, amelyben létrejött, s nemcsak visszatükrözte, hanem alakította is a kort, amelyben működött. Századunk kezdetét egy nagy európai generáció azon erős alkotó egyéniségeinek a fellépése jellemezte, akik a színjátszás legtermékenyebb korszakát nyitották meg. A rendező, a képzőművész és a színész együttműködésének jegyében folyó színházi kísérletek az európai színházkultúra három gyújtópontjában alakultak ki: 1. az orosz avantgárd, 1905 körül (Komiszárzsevszkaja, Mejerhold, Tairov, Vahtangov és mások); 2. a nyugati színházi forradalom, Antoine és Graigh kísérletei; 3. a közép-európai avantgárd, melynek legérdekesebb kísérletei elsősorban a különféle német kezdeményezések (Reinhardt, Gross, Lichtspiel, Raumbühne és mások) voltak, de figyelemre méltó volt a cseh és a magyar színházi avantgárd egynéhány vívmánya is. A Václavek, Jilemnický, Svoboda és Taufer által szerkesztett jelentős, haladó szellemű U Biok című folyóiratban Oldrich Stibor magáról a színház küldetéséről így elmélkedik: ,,A színház alapjában véve forradalmi elem (...). A modern színház hatalmas visszhangja a színészet legtermékenyebb forradalmi ikorszakát nyitja meg (...). Az alkotó módszerek törvényszerűségét és a színpadtér drámai funkcióját állítja szembe a rögtönzéssel. Ez szabja meg a teremtő színházi közösség szerepét, élén a rendezővel.” Cikkében a szerző felvázolja a cseh színjátszás rövid történetét, és hangsúlyozza, hogy „a modern cseh színház a nemzeti megújhodás idején jött létre, s a pol- gáriasodás korában tartalmával magasan felülmúlta az akkori kulturális viszonyokat”, amint erre a legérzékenyebb cseh színházi avantgárdista, E. F. Burian is rámutatott. Az első világháború előtti korszakot Jaroslav Kvapil vezéregyénisége határozta meg, aki a színészek egyéni rögtönző művészetét a kollektív munka felé irányította. Főleg Shakespeare-ciklusával szerzett nagy érdemeket, még akkor is, ha — Stibor szerint — Kvapil értelmezésében Shakespeare líraian álmodozó és játékos volt a harcias, lázító és gúnyolódó Shakespeare rovására. Az államfordulat utáni cseh színészet történetében a következő nevek érdemelnek figyelmet: K. H. Hilar, a modem cseh színpad legtisztább stílusának megteremtője, „kinek törekvései nyomán nőtt fel a cseh avantgárd, ha ezt nem is vallják be” (Stibor); továbbá jindfich Honzl, aki kitűzte a cseh avantgárd színház programját, és elültette a cseh kulturális tudatban Graigh, Tairov, Mejerhold és mások nevét. Jelentős volt az a társulat is, melyet Gamza, az orosz színházon nevelkedett, érzékeny expresszionista rendező vezetett, s aki Brnóban Bezdí- čekkel közösen megalapította azt a České stúdió (Cseh stúdió) nevű színházat, amely a színházi expresszionizmus legtisztább elemeiből építkezett. Sajnos, a morva vidéken ez a színház nem talált kellő támogatásra s kétéves tevékenység után, 1925-ben egyesült E. A. Longen színházi társulatával. Az együttműködés azonban zátonyra futott, Longen Prágába megy s megalakítja a Revoluční scéná-t (Forradalmi színpad). A Forradalmi színpad legnagyobb hatású előadása Büchner Wojcek című darabja volt; művészi célzatuk sok hasonló kísérletet hívott életre: DADA na Slupi színház, Frejka és À cseh és magyar avantgárd színház genezise
