Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: Szürkeség, fények, remények

Idén az Asbóth-utcai Kisszínpadon Mro- zek A mészárszék c. drámájának bemutatásával kísérleteztek Beke Sándor rendezésében, de ez az előadás még nem bizonyult igazán meggyőzőnek.

Külön fejezete (sajnos szomorú fejezete) a budapesti színházi életnek a Nemzeti Színház (és kamaraszínháza, a Várszínház) tevékenysége. Igaz, egyik legnagyobb visszhangot kiváltó és tomboló közönségsikert arató előadásukat, Boldizsár—Szörényi—Bródy István, a királyit nem láttam, sem a Velencei kalmárt (ennek már bemutatása is jelentős esemény, mert a háború óta nem játszották magyar színpadon), és Tennessee Williams Macska a jorró bádogtetönjét sem, az általam látott bemutatók viszont „gyengélkedésről” tanúskodnak. A „szintetikus színház”, amilyennek — a művelődési minisztérium illetékesének nyilatkozata szerint — a Nemzeti Színháznak lennie kell, egyelőre üres frázis maradt. Egységes színházi, művészi koncepciónak, egyenletesen magas színvonalú munkának Székely Gábor és Zsámbéki Gábor kényszerű távozása óta nyoma sincs. Pedig állítólag az ő „experimentális színházuk” — mely azért az „Illetékes” nyilatkozata szerint is jó színház volt — veszélyeztette a Nemzetit. Nézzük, mit találunk most: A tervezett Shakespeare királydrámái ciklusból idén a II. Richárd és a IV. Henrik került színre Kerényi Imre, ill. Vámos László rendezésében. Kerényi ismét valami politikai pamflet-félével kísérletezik, mint tette a János királyban, csak hát azt egyrészt Dürrenmatt átírta (telítette valóban aktuális politikai tartalmakkal), másrészt ott még volt a rendezőnek egységes elképzelése, és sikeresen fékezve „ötlettúltengé- sét”, a jó ízlés határain belül tudott maradni. Ez a II. Richárdban már nem sikerült. Az ötletek eluralkodnak, önálló életet élnek, a néző pedig a shakespeare-i vagy kerényii mondanivaló megfejtése helyett azon rágódhat, hogyan kerül a „csizma az asztalra”; pl. a maszkos orvosok, az infúziós szerelék, vagy az írógép a Shakespeare-drámába. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a színházi estének van egy maradandó élményt nyújtó része: Bubik István kitűnő Richárd alakítása. A IV. Henriknél már az is erősen kétséges, megbontható-e a tökéletes drámaszerkezet azzal, hogy az előadást egy estére „zsugorítjuk”. Igaz, ezt már sokszor megkísérelték és állítólag voltak sikeres próbálkozások is, de ha a rövidítésnél a párhuzamos szerkesztésű műben célzatosan az egyik vonulatot kíméljük (mint Vámos itt a komikumot), s a másikból csak szervetlenül illeszkedő összefüggéstelen fragmentumokat hagyunk, akkor a kérdésre minden kétséget kizáróan csakis nemmel felelhetünk. S aki látta a Nemzeti néhány évvel ezelőtti IV. Henrik-elö- adását, szomorúan sóhajtozhat hazafelé menet a Várszínházból. Stílustalan, eklektikus, színészi szólókra széthulló a Trójai nők előadása is (szintén Vámos munkája). A szegény néző ismét tanácstalanul távozik a színházból, mert bármennyire töri is a fejét, nem képes rájönni, mit akart a színház, a rendező Euripidész tragédiájának színrevitelével. Ami még borzasztóbb: azt sem érti, miért nem sikerült legalább egységes színészi stílust kialakítani, a bántóan patetikus deklamációkat visszafogni. Az István, a király mellett a színház másik nagy közönségsikere Sütő András drámája, az Advent a Hargitán. Érdemes talán e sikerről kissé elgondolkodni. Számomra ugyanis a gyönyörű, többértelmű balladal történet a mese bájától a személyes és közösségi tragédiák fájdalmáig, népművészettől a szürrealizmusig sokféle érzést, élményt, stílust egységbe ötvöző darab tragikuma, mélyebb rétegei, egyetemes mondandója elvesznek a betlehemezés, regölés és az erdélyi folklór — önmagukban igen szép és látványos — elemeinek külsőségeiben. Az pedig már teljességgel érthetetlen, hogy a Nemzeti színpadán olyan rendezéstechnikai „műhibák” is maradhatnak, mint a járások kidolgozatlansága, a helyenkénti „falon át” való ki-be járás, s az olyan mérvű következetlenség, mely megengedi, hogy egyszer figyelmeztessék egymást a szereplők a kiáltás tilalmára, egy-egy hangos szóra, máskor fejvesztetten ordítozzanak, s ne szakadjon rájuk a Nagy Romlás. A minden esti tomboló ünneplés ezúttal érzésem szerint nem az előadásnak, inkább Sütő András művének és az fró képviselte eszmének szól. Csak remélhetjük, hogy egy másik előadásban majd kibontakoznak és teljes egészükben megmutatkoznak (megmutattatnak) a mű valódi értékei.

Feltétlenül meg kell még említeni — bár nem tartozik a hivatalos színházak keretébe — a Műegyetem Szkéné Színpadát. Ez a kis „befogadó színház” a Budapesti Műszaki Egyetem keretében és