Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: Szürkeség, fények, remények

épületében működik, most már évek óta kiemelkedően, hiánypótló szerepet betöltve. Regős János igazgató itt ad otthonit az itt-ott felbukkanó színházi kísérleteknek, az ún. alternatív színház helyenkénti próbálkozásainak, légyen az amatőr vagy profi társulat produkciója.

Ennyi az évad általam látott budapesti előadásainak summázata. Sajnos a vidéki színházak előadásaiból, mint azt a bevezetőben is említettem, nem láttam annyit, hogy róluk akárcsak vázlatos képet is alkothatnék. Mindenképpen szólnom kell azonban három, véleményem szerint kiemelkedő jelentőségű eseményről.

A kaposváriak színháztörténeti tettet hajtottak végre az első magyar Ionesco- bemutatóval: 36, ill. 37 évvel keletkezésük után Magyarországon is színre vitték az abszurd egyik színpadi atyjának két korszakos jelentőségű művét, a Különórát és A kopasz énekesnőt. Ascher Tamás rendezése a magyarországi ősbemutató tényén túl is jelentős teljesítmény. A rendező az agyonértelmezett, unos-untig magyarázott és a magyarázatok alapján színre vitt daraboknak azzal adott új dimenziót, hogy visszatért „a puszta szöveghez”, vagyis lonescóhoz. Vállalja, hogy A kopasz énekesnő „arról szól, hogy nem szől semmiről”, s a Különóra tanára sem metaforikusán valamely erőszak képviselője, nem korhoz kötött, aktualizált, hanem a mindenkori szadlzmus megtestesítője. A többi a nézőre bízatik.

Ugyancsak színháztörténeti fontosságú Szikora János Csongor és Tünde rendezése az Egri Gárdonyi Géza Színház égisze alatt. (A felújított színháznak egyelőre nincs saját társulata, így Szikora válogatott csapattal dolgozhatott). A darab színpadi története során neki sikerült először kilépni a „tündérmese” bugyuta kategóriájából, s annak bemutatni Vörösmarty remekét, ami valójában: mély filozőfiájú létdrámának. Ennek eljátszására Szikorá- nak szinte új színpadi nyelvet kellett alkotnia, s ez maradéktalanul sikerült is neki a díszlet- és jelmeztervező hathatós segítségével. így lesz olvasatában Vörösmarty drámai költeményéből katartlkus élményt nyújtó, megrázó dráma, sőt tragédia.

A harmadik előadás Per Olov Enquist Ének Phaedráért c. műve, melyet a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínjében rendezett meg Csiszár Imre. A darab a pusztulásról szól, s az egyre jobban „együtt levő” miskolci társulat felkavaró, elgondolkoztató, a nézőt a katarzisig emelő, emlékezetes előadást produkált.

A fent vázolt kép pozitívumai ellenére is lehangoló. Elsősorban szemléleti gondokról van szó, arról, hogy a rendezők és színházvezetők többsége nem fogadja el felnőttnek, óntő, érző és gondolkodó lénynek a közönséget. Megtéveszti őket, hogy a bóvlival könnyen „beugrathatő” a nézők többsége. Ez azonban nem jelenti az értékek befogadására való képtelenségüket is, feltéve, hogy a színház egyáltalán megismerteti nézőivel az értéket. A szórakoztatás örvén felháborító ízléstelenségek kapnak nyilvánosságot, pedig a szórakoztató színház is lehet jó ízléssel, magas művészi színvonalon alkotott produkció. (Példa erre a Katona József Színház Galócza, a kaposváriak Tóm Jones vagy a Játékszín Villa Negra előadása.] A másik nagy gond a magyar színház egyoldalúsága. Ennek történelmi okai vannak, az avantgárd színházi törekvések sikertelenségétől a század első felében az alternatív színház ma is szinte teljes hiányáig. A lélektani-realista színházon kívül egyetlen irányzatnak sincs kidolgozott és elismert színházi formanyelve, nemcsak a közönség tudatában, hanem a színészek eszköztárában sem. A „másság” nem tudott és ma sem tud polgárjogot nyerni a magyarországi színházi életben, miáltal az jelentősen szegényedik. A színházi struktúra megváltoztatásának szükségességéről ugyan a legutolsó — a Kritika hasábjain zajló — színházi vita résztvevői szinte teljes egyetértésben nemlegesen nyilatkoztak, a Játékszín, a Dunaújvárosi Bemuta- tószlnpad vagy az egriek sikerei mégis egyértelműen jelzik a stagione-rendszer lehetőségeit is.

Végezetül mi mással fejezhetné be a recenzens áttekintését, mint azzal az óhajjal, hogy az idei évadban több kiemelkedő előadás szülessen, sikerüljön valamit ledolgozni a lemaradásból, közelebb kerülni a „világszínház” élvonalához. S nehogy magunkról megfeledkezzünk: hogy itthon is láthassunk valamit az évad jobb produkcióiból.