Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - Rákos Péter: Turczel Lajosról és hozzá
RÁKOS PÉTER TURCZELLAJOSRÓL ÉS HOZZÁ V aló igaz: maga a szám, a hetvenes, illő respektusra kötelez, nem volna helyes kurtán-furcsán napirendre térnünk fölötte, de azért a túlzott feltűnést is kerülném. Hol vagyunk már Dante elavult (s talán már az ő idejében is csak hozzávetőleges) számításától, mely az emberélet feleútjának kétszeresére taksálta a szellemi ember e legérettebb korszakát! Hiszen néhány évvel ezelőtt egy hetvenöt éves kiváló magyarországi irodalomtörténész úgy nyilatkozott, hogy kezdi már lassan érezni az öregedés tüneteit, s csak nemrégiben mondotta Szombathy Viktor az őt nyolcvanötödik születésnapján köszöntő irodalomtudósnak, aki a hosszú élet titkát tudakolta tőle, hogy bokros teendői közepette nem ér rá a kevésbé fontos problémákkal foglalkozni. S az interjú készítője, mint írja, csak az utcán eszmált rá, hogy voltaképpen erre a kérdésére is megkapta a választ. Szentül hiszem, hogy Turczel Lajos sem töri a fejét ilyesmiken. Elég fiatalon lett hetvenéves. De ezért egy „relatív nesztornak” kijáró ünneplés így is megilleti, s nyilvánvaló, hogy elsősorban az Irodalmi Szemle lapjain, melyekhez oly sok köze volt, van és lesz az ünnepeltnek. Előre látható, hogy egyszerre, egymással párhuzamosan, egymástól függetlenül, egymásról mit sem tudva többen köszöntjük fel, nincs itt szükség karmesterre, ami majd óhatatlanul ismétlődik, az bizonyára nem ok nélkül kap nagyobb nyomatékot. Nem kétlem, hogy lesz, aki avatottan számba veszi Turczel Lajos írásainak bibliográfiáját, terebélyes szerkesztői, oktatói, irodalomkritikai s egyéb tevékenységét; feltehetően olyasvalaki, aki — a helyszínen — könnyebben élhet az utánanézés, ellenőrzés lehetőségével. Ez helyes is, jómagam azonban inkább a magam személyes módján köszönteném, némi földrajzi távolságból, de nagymérvű személyes közelségből. Harminc-egynéhány esztendeje ismerem Turczel Lajost. Más-más poszton, más-más alapállást igénylő körülmények között mégiscsak elsődlegesen mint pedagógusok vonultunk át ezen a negyedfél évtizeden, s elsősorban ezt éreztem összekötő kapocsnak, hiszen Turczel maga is leírta, emlékezetem szerint nem is egyszer, hogy ezt a hivatást tekinti — még irodalomkritikus voltában is — elsődlegesnek, vállalva az ezzel mindig együttjáró ódiumokat. Útközben sűrűn akadtak érintkezési pontjaink. Egy ideiglenes tankönyvnek minősült egyetemi jegyzet írásakor szegődtem el hozzá társszerzőnek, jólesett, hogy a nevünk ott találkozott, s maga a jegyzet nem volt hiábavaló időtöltés, ideiglenességében — legalábbis itt Prágában — tartósan használhatónak bizonyult. S éppily kedves emlékem, hogy a magyar írók — első! — cseh nyelvű
