Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - Rákos Péter: Turczel Lajosról és hozzá

lexikonjába kérésemre ő vállalta s írta is meg a reá jellemző alapossággal s az alkalomhoz szabottan a csehszlovákiai magyar írókról és irodalomról szóló cikkeket, az összefoglalót is. Aminthogy máig is jó érzés számomra, hogy abban a kis és egyéb tekintetekben igencsak bírálható kötetben első ízben jelent meg a csehszlovákiai magyar irodalomról összefüggő és — viszonylag — a terjedelmet sem fukaron mérő tájékoztatás, hiszen cseh nyelvterületre igen lassan és nehézkesen jut el a híre, s csak mostanában kezdenek mutatkozni biztatóbb perspektívák.

Természetesen nem csak az említett vállalkozások révén kerültem vele kapcsolatba. írásait az írások mérlegenben foglaltaktól (1958), az írás és szolgálattól (1965) kezdve (persze folyóiratokban még korábbtól) számon tartottam, az általa szerkesztett antológiákat nemkülönben. A Két kor mezsgyéjént (1967) akkor is, utóbb is eddigi munkássága csúcsának éreztem, s amit akkor őszintén kikívánkozó lelkes elismeréssel vetettem papírra, ma is állom: ne csak szakemberek olvassák ezt a kézikönyvet, mindenkihez szól, de leginkább a mai csehszlovákiai magyar ifjúsághoz, a mindenkori maihoz, mert hiszen az akkori lassan már a tegnapé. Turczel e könyvének ténymegállapításaiból ötletek születhetnek, adataiból gondolatok. Nekünk idősebbeknek eszünkbe juttat sok mindent, nekik felfedez.

A Portrék és fejlődésképek tíz évvel később (1977) tanulmánykötetre „lebontva” hasonló erényekről tett tanúságot. Még inkább jellemző s megbecsülendő, hogy Fábry posztumusz Ady igaza című kötetét, a Fábrytól választott címmel, egy megvalósulatlan tervnek szolgáltatva elégtételt, tető alá hozta, s a mód, ahogyan tette: koncepciózusán, szívós és makacs eltökéltséggel. Ezek a jelzők persze már nemcsak Turczel munkásságát, hanem az embert is jellemzik, akit bizonyára örömmel tölt el, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének, majdnem azt írtam: felnőtté válása folyamatának részese volt, megkapó etikai tisztasággal, becsülettel, olykor haragosan fel-fellobbanva, máskor csak zsörtölődve vagy megértő mosollyal. (Egyikről se szokjon ám le!)

A csehszlovákiai magyar irodalomról már többen és többször feljegyezték, hogy az irodalomtörténetnek, irodalomkritikának sajátosan fontos szerep jut benne. Turczel a Két kor mezsgyéjénben „irodalomtudati és történelemtudati anyag”-ról beszél, s voltak időszakok — Turczel működése idejében is —, amikor magának az irodalomnak is a tudata volt a léte. Az irodalomtudat letéteményesei Turczel pályafutását megelőzőn már kiváló hagyományt teremtettek, utána is jeles fiatalok léptek sorompóba. Annál nagyobb súlya van annak a megállapításnak, hogy Turczel Lajos nemcsak méltó tagja ennek a stafétának, hanem a maga egyszeri és megismételhetetlen mivoltában mással fel nem cserélhető és nem pótolható szín és hang a szlovákiai magyarság irodalmi életében.

Itt bízvást be is fejezhetném, de éppen ezen a napon, melynek reggelén pontot tettem az utolsónak szánt bekezdés után, azt hozta a sors, hogy váratlanul szembeültetett bennünket egy kicsiny, de meghitt prágai centenáriumi Kassák-értekezleten, mintha csak fel akarná frissíteni a vizuális memóriámat is. S hallottam Turczel Lajost figyelmet igénylőn, tanárosan felemelt ujjal, az anyag, a felfedezés bűvöletében csillogó szemmel, mások szemét is felcsillantőn Kassák Lajosról beszélni, s egy kicsit a városról is, melyhez mindkettejüknek köze volt. Nagyon beleillett aznapi hangulatomba. Mintha csak az ünnepelt maga írt volna egy utolsó utáni bekezdést születésnapi köszöntőmhöz, hogy igazolja és szentesítse.