Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: A közép-európai irodalmak értékeihez való hűség jegyében

készültek, mert a középkorban nem volt olyan állandó egyetemi intézményünk, amely az írásbeliséget oly mértékben támogatta volna, mint a prágai vagy a krakkói főiskola. Magyar bibliarészletek fordítását először a Bécsi és Müncheni kódexben találták, majd ide sorolták az Apor- kódexet is (Huszita Biblia néven összefoglalva), de már egy előző tanulmányunkban rámutattunk, hogy nem teljes joggal, mert az utóbbinak a helyesírása kevert jellegű”. (13.)

Részletesen foglalkozik a szerző a két magyar bibliafordító, Tamás és Bálint sorsával. Csanda rámutat a magyar tudósok néhány pontatlanságára, illetve ellentmondásaira is. Kniezsa István fejtegetéseiben a fő ellentmondást abban látja, hogy egyszer azt állítja, a két magyar bibliafordító a helyesírást csak Húsztól vehette át, máshol viszont azt, hogy az új elvet a magyar ferencesek vették át, és használták a lengyel katolikus szerzők is. Csanda szerint könnyebb elképzelni, hogy a katolikus bibliafordításokban kialakított írásreformot könnyebben átvehették és továbbfejleszthették a cseh testvérek, mert őket kevésbé korlátozták dogmatikus tiltások. Továbbá hozzáfűzi: ma már nehezen bizonyítjuk be, vajon valóban Húsz írta-e a De ortographia bohemicát vagy sem. Arra viszont választ tudunk adni, hogy „Húsz előtt a prágai egyetem neveltjei már kísérleteztek a bibliafordítással s a mellékjelek használatával”. (18.)

Csanda pontosítja Tamás és Bálint bibliafordítók Jakubovich és Pais által tévesen közölt életrajzi adatait. Az eddigi megállapításokkal (Ö-magyar olvasókönyv, 246.) ellentétben bebizonyítja, hogy nem voltak iskolatársak (1410—1415 között), mert Tamás 1399-ben iratkozott be a prágai egyetemre, Bálint viszont csak 1410- ben (két évet tanult Itt). Ezzel kérdésessé válik az eddig elfogadott állítás, amelyre a magyar kutatókat J. Jirecek cseh tudós 1885-ben megjelent munkájában figyelmeztette, s először Kovács Endre vonta kétségbe: „(...) nem találjuk a prágai egyetem feljegyzéseiben a magyar- országi huszitizmus másik két neves alakjának, Tamásnak és Bálintnak a nevét sem. Az első magyar biblia fordítói valószínűleg később voltak az egyetem hallgatói”. (In: Magyar—cseh történelmi kapcsolatok. Budapest 1952.)

Csanda erre a következtetésre jutott: „Ha ez így van, akkor Pécsi Tamás és Újlaki Bálint meg a bibliafordító Tamás

és Bálint papok külön személyek (kiem.: J. P.). Újlaki Bálint egy évtizeddel később került a prágai egyetemre, mint Pécsi Tamás (...) Arról, hogy később összehozta-e őket a sors, nincsenek feljegyzéseink. Ezek után úgy vélem, nem beszélhetünk Pécsi Tamás és Újlaki Bálint biblia- fordítókról, hanem csak Tamás és Bálint papokról.” (20.)

Ezután a következőket vonja le: Feltűnő, hogy a cseh, magyar, lengyel, délszláv katolikusok nem ítélték el az ún. »huszita« helyesírást, hanem átvették, és máig is használják, sőt hosszú ideig a magyarok (ferencesek és protestánsok) is alkalmazták a reform-helyesírás alapelveit.” (28.) Csak az a kérdés, véli továbbá Csanda Sándor, „vajon a Bácsi, Müncheni és Apor-kódex az ő fordításukat őrizte-e meg számunkra. Ennek az azonosításnak a három kódex belső jellege ellentmond, mert nincs bennük semmi huszita vonás, ellenkezőleg: sajátosan katolikus jellegű liturgikus könyvek (kiem.: J. P.)”. Csanda igen érdekes végső konlú- zióhoz jut: „(...) ha a bibliát Tamás és Bálint valóban mellékjeles helyesírással írták, ezt a ferences inkvizítoroknak feltétlenül észre kellett volna venniük és el kellett volna ítélniük. Hiszen a bibliának a formája is szent volt, nem véletlenül idézi Kniezsa, hogy a »szent« szó valami szakrális hagyomány szerint scenínek írták akkor is, amikor az sz hangnak más volt a jele.” (17.) Tehát tulajdonképpen: „A ránk maradt legrégibb magyar biblia- fordítást egy Ferenc-rendi krónikaírónak vagy másolónak feljegyzése alapján tartották huszita eredetűnek. Ezt a krónikát Szálkái Balázs kezdette meg 1420 körül. (...) Szálkái Balázs bizonyára szóvá tette volna a szöveg eretnek alakját, ha azt a huszitának vélt mellékjelekkel látja. A mellékjeles helyesírást tehát felettes egyházi hatóságnak is jóvá kellett hagynia, csak így képzelhető el, hogy általában használták a magyar ferences kódex- írók és a lengyel katolikusok is.” (16— 17.) És hozzáteszi: „Valahogy így történt a cseheknél is, ahol már Hús előtt megjelennek a mellékjeles betűk a bibliafordításokban.” (17.) Csanda nagyra értékeli J. Porák antológiáját, amely a Safhauzi biblia (a 15. sz. első fele] végéről a helyesírás szempontjából érdekes adalékokat közöl.

Következő tanulmányában a szerző kedvenc alakjával, Szenei Molnár Alberttal foglalkozik. Már Szülőföld és irodalom