Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: Szürkeség, fények, remények
*sS«* Gondolatok az 1985,86-os színházi évadról A színház kulturális életünk mostohagyermeke. S ezúttal nem a Matesz és a Thália Színpad kérdéses színvonalára gondolok elsősorban. Igaz, szomorú, sőt elkeserítő dolog, hogy a csehszlovákiai magyarság itthon igazi színházi produkciónak minősíthető magyar nyelvű előadást 4—5 éve nem láthatott, de ezenfelül is számosak bajaink. Kritikáról gyakorlatilag nem beszélhetünk (tisztelet az egyetlen kivételnek, aki a kritikus minősítést kiérdemli). Teljességgel elhanyagoljuk a magyarországi, de a hazai cseh és szlovák színházi élet eseményeinek nyomon követését is, hogy a világszínházról már ne is beszéljek. Dramaturgiát, színházművészetet még alapfokon, vázlatos ismertetés szintjén sem tanítunk, a magyar nyelvű (egyébként sem különösebben magas színvonalú) szakirodalom gyakorlatilag hozzáférhetetlen. így haladunk egyre biztosabban a kollektív színházi analfabetizmus felé. Pedig a minket érő veszteség szinte föl- mérhetetlen, a bekövetkező lelki szegényedés óriási mértékű, csak mindez nem fáj igazán, mert amiről nincs tudomásunk, az nem is hiányzik. A fentiek okán vélem úgy, hasznos lenne legalább időnként információt kapni erről a mostohán kezelt területről, hogy a szerzett ismereteket ki-ki kedve, igényei, műveltsége szerint felhasználhassa saját lelki épülésére. (Például alkalomadtán felkeres egy-egy színházat, vagy a televízióban nézi meg a — gondosan a második műsorba elbújtatott — színházi közvetítést stb.) A magam szerény módján ehhez a tájékoztatáshoz szeretnék hozzájárulni, ezúttal a magyarországi színházi évad általam látott előadásainak nyomán támadt gondolataim közreadásával. Igaz, megállapítás saim csak a budapesti színházakra vonatkoznak, mert a vidéki teátrumok produkcióiból csak szórványosan tekinthettem meg néhányat. Az így kialakult kép országos viszonylatban azért sem érvényes, mert a „vidéki” jelzőnek a hetvenes évek óta a legelfogultabb főváros-centrikus budapesti lokálpatrióta fülében sem lehet — a magyarországi viszonyokra egyébként annyira jellemző — pejoratív hangzása. Kezdem a kiemelkedővel, a maradandó élményt nyújtóval — s egyúttal az egyetlen tartósan magas színvonalon dolgozó budapesti színházzal. A Katona József Színház önállóvá válása (vezetőinek a Nemzeti Színházból való kiválása-kiűzeté- se) óta a magyar színházi élet vezető műhelye lett. Alapos, igényes munkájukat már az is bizonyítja, hogy az évadban mindössze három bemutatót tartottak fa negyedik Cseh Tamás új önálló estje). Ezek közül Iván Kusan Galócza című „tragibohózata” Benedek Miklós rendezésében nagyszerű szórakozást nyújtó, technikailag tökéletes, színészi játékban kiemelkedően magas színvonalú előadás. A másik két produkció több ennél: a magyar színház ünnepe — Shakespeare Corlola- nusának és Csehov Három nővérének Katona József Színház-beli előadása -magasan kiemelkedik az idei évad produkciói közül. Székely Gábor (a színház igazgató-rendezője) zseniálisan (s utólag természetesnek és pofon egyszerűnek tűnő módon) értelmezte Shakespeare művét. Túllépve a sematikus tankönyvi magyarázatokon, melyek Calus Március hadvezér történetében a népet lenéző, megvető, gőgös patrícius bukását látják, felmutatja a magányos tehetség drámáját, aki nem kapható megalázkodásra a nála kisebbek, a tehetségtelen, szószátyár szájhősök előtt, s ez okozza vesztét. Az átlagból tehetség híján kiemelkedni képtelen, de hatalomhoz juttatott néptribunok, a reménytelenül szürkék nem bírják elviselni Coriolanus dicsőségét, nem tudják megbocsátani neki, hogy nem hajlandó hozzájuk törpülni. Mivel Rómában ,,demokrácia” van, a tömeg pedig manipulálható, a néptribunok a közhangulat alattomos befolyásolásával buktatják meg őt. „A Shakespeare-tragé- d'ák legmeprendítöbb jegye éppen szupertörténetiségük. Shakespeare-t sem aktualizálni nem kell, sem korszerűsíteni, a
