Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: Szürkeség, fények, remények

történelem mindig újra kitölti és megtalálja magát benne" — olvashatjuk a műsorfüzetben a talán legértőbb Shakes- peare-elemzö Jan Kott megállapítását, melyet az előadás fényesen igazol.

Csehov az emberi léleknek, a benne játszódó folyamatoknak, a „mikrovilágon” belüli eseményeknek az elemzője. Ascher Tamás Három nővér rendezése mintaszerűen pontos Csehov értelmezés, példát mutató színházi produkció. Bemutatja, mi a színház lényege, mi az a többlet, amit az irodalmi műhöz a színpadi megvalósítás hozzáadhat. Előttünk bontakozik ki a színház csodája. A pontosan kidolgozott jelenetek, jellemek, viszonyok tökéletesen illeszkedő részleteiből összeállított mozaikkép a metakommunikáció értelmező- és kifejezőerejének lenyűgöző demonstrálása. A kaposvári színház (ahol Ascher Tamás a főrendező) ismert pontos, fegyelmezett csapatmunkájáról, a szavakon túli kifejezőeszközök megjelenítő erejéről, a pontosan kidolgozott, egész előadás alatt „élő” színészi alakításokról. Ascher most is ezzel a módszerrel fogalmazza színpadra mondanivalóját, és a Katona József Színház művészei tökéletes partnereknek bizonyulnak. Közös munkájuk eredménye katartikus élményt nyújtó felmutatása az önmegvalósításért, a lelki épségért, teljes életért folytatott, egyre reménytelenebb küzdelemnek.

Két csúcsteljesítmény, ,.a többi (csaknem) néma csend”. Kis túlzással így is megvonható az idei évad mérlege, legalábbis ami a budapesti előadásokat illeti

— a többi színház teljesítménye, színvonala nem mérhető a fentiekhez. Azért persze akadtak még pozitívumok, biztató jelek. Közülük — elsősorban az elkövetkező „emelkedés” reményében — a Radnóti Színpadon bekövetkezett változásokról kell szólni. Igaz, idei első bemutatójuk (Molnár Ferenc: Az ibolya; Lengyel Menyhért: Az árny) nem volt igazán jő előadás, mégis magán hordozta a változás jeleit és bizonyos reményekre jogosított. Legfőbb pozitívumként itt a darabválasztást említhetem. Azt a bátorságot, mely- lyel merték Molnár „jól megírt”, de minden mélyebb tartalmat nélkülöző egyfel- vonásosát a jól bevált hagyomány szerinti más Molnár-darabok helyett az egészen más színpadi világot, stílust képviselő Lengyel Menyhért-színművel párosítani. Úgy vélem, joggal írhatom, hogy ezzel a tettével a színház újra felfedezte Lengyel Menyhértet, a drámaírót, akinek nevét jószerével már csak a Csodálatos mandarin szövegkönyvének írójaként ismertük. Az is javára írandó a Radnóti Színpad új vezetésének, hogy felismerte: saját erőből nem tud megfelelő színvonalú előadást produkálni, és ezért vendégművészek meghívásához folyamodott. Ezúttal ugyan a „vendégválasztás” felemásra sikerült: míg a két főszereplő, Jordán Tamás és Kern András kétségtelen nyeresége az előadásnak, addig Valló Péter rendező meghívása nem mondható sikeresnek. Vallónak nem volt saját elképzelése, mondanivalója a két egyfelvoná- sossal, sőt technikailag sem volt képes megoldani feladatát. Nem tudott töretlen ívet rajzolni, nem használta ki következetesen a Molnár-darabban rejlő komikumot, Az árny esetében pedig nem tisztázta a szereplők közötti viszonyokat, s ez helyenként egyenesen az érthetőség rovására ment. A felkeltett várakozást a színház két idei produkciója tudta kielégíteni: a Radnóti naplója c. műsor — melyet a költő műveiből Bálint András (a színház új igazgatója) állított össze és tolmácsolt Gazdag Gyula rendezésében, valamint Sam Shapard Valódi vadnyugat c. drámájának Verebes István rendezte előadása. (Ezúttal kitűnően választották a vendégrendezőt és az egyik főszereplőt is Eperjes Károly személyében). Ez a két előadás már ígéri, hogy a Radnóti Színpad megpróbál azzá válni, amire helyzete prediszponálja, s amit az igényesebb nézők várnak tőle: kamaradarabok, ritkán játszott művek, igényes irodalmi produkciók bemutatóhelyévé, kísérleteknek is otthont adó, bensőséges színházi műhellyé. .Ebben a romló ízlésű világban, a harsány olcsóságot gyakran méla giccsel hígító palettán nekünk ragaszkodnunk kell a színvonalhoz” — fogalmazza meg igen rokonszenvesen Bálint András a színház fő célkitűzését. S ha végignézzük az „erősítést”, a szfnházhoz az elkövetkező évadban szerződő művészek (Egri Kati, Takács Katalin, Zsíros Ágnes, Gera Zoltán, Márton Andrés, Nagy Sándor Tamás. Nemcsak Károly, Verebes István), s a meghívni szándékozott vendégek (Ács János, Jordán Tamás, Szinetár Miklós) névsorát, leszögezhetjük, hogy a színház jó irányban indult el, és joggal remélhetjük, hogy új színfolt jelenik meg vele Budapest vigasztalanul szürke sz.'nházi térképén.

Mit is láthattunk még ebben a szürke-