Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Jekimov: Minek siratni?
világosság, küszködve a marhák melegétől és leheletétől teli párás félhomállyal. Suránál, a borjúneveidében, egy egészen alacsony, tetejéig hóval behordott építményben azért meleg volt és világos. A fehér kvarclámpák élesen világítottak, a sárga szalmaalom meleget sugárzott, mozgolódtak a borjak — minden kellemesnek, otthonosnak tűnt. Régóta itt dolgozott Sura, és folyton elmenni készült: kevés a pénz, a fejőnőkével és a tehenészekével össze se vethető, no és a ruha ... A háztájiban egyetlen borjú is reggeltől estig ellátja munkával az embert, s itt félszáz is volt belőlük, néha még többet is bezsúfoltak, alig lehetett lépni tőlük. Mindegyiket rá kellett szoktatni a vederre az anyja tőgye helyett, takarmányt keverni, etetni meg itatni, tisztítani a helyüket, a rekeszeket, almot cserélni, szénát hordani. És egyedül gyógyítani a borjakat, ha megbetegszenek, senkire se lehet számítani, rendbeszedni a borjúistállót, kifesteni, kimeszelni, tömíteni az ajtókat, ablakokat, hogy ne fújjon be a szél — dolog dolog után ... Most, kora reggel, a kétoldalt sorakozó rekeszekben a borjak — az egyhetes aprókáktól a majd egyéves, magas homlokú kisbikákig — a gazdasszonyt meglátva a korláthoz tódultak, pofácskájukat a lécek közé dugták és türelmetlenül bőgtek. Elkészítette a takarmányt, tejet hozott és etetni kezdett. Ment a munka. Vasvillával és lapáttal járt Sura rekeszről rekeszre. — Bocikáim, bocikáim — beszélt hozzájuk, arrább tolva az útban levő vagy értetlen borjakat, és a szemteleneket meg a túl játékosakat megfenyegette: — Vigyázz, mert föllöklek! Most több munka mutatkozott, mint általában: a szalmához és a szénához a fedett előtéren át vezető utat hóval nyomta teli a buldózer, amikor az utakat tisztogatta. Mindent kerülővel kellett becipelnie, a tehénistállón át. És ugyanarra kihordani a trágyát. Sura az egyik átjáróban szerencsére meglátta a tehenészeket és a traktorost, s odament hozzájuk. — Emberek, nem hordjátok a szalmát? — kérdezte. — Hisz az elnök kiadta az ukázt. — Hát majd meggondoljuk — felelték neki. — Neked tán kéne szalma? Sura ledobta hátáról a madzagba kötött szénacsomót. Az egyik tehenész szomszédja volt. — Emberek — mondta. — Hozzátok el nekem. Először az életben elsőként. Mint özvegynek. Felrakjátok és elhozzátok. És én meg befejezném a munkát és hazaszaladnék, behánynám szépecskén. Hozzátok el, emberek! A szénával rosszul állok, magam kaszáltam. Az emberek egymásra néztek, hümmögtek, és egyenesen megkérdezték: — És mi lesz az áldomással? Koccintunk a munkánkra? Hoztál.. ? — Hoztam, hoztam ... — tüsténkedett örömmel Sura. — És szalmát rendeltek kiadni? Szecska kéne. Nem elég a szénácskám. De szecskával... Abból sok van. — A vezetőség, az . .. — morogták komoran. — De a szalma a mi kezünkben van. Hozd az áldomást. És rögtön felrakjuk a legjobbat. Sura a földön hagyta a szénát, és eliramodott a borjúnevelde felé. Egy pillanat, s már vissza is ért, hozta az üveget, meg kenyeret szalonnával. Az emberek rögvest megenyhültek, a traktort a kazalhoz irányították, és figyelmeztették Surát: — Szecskát rakunk, fölülre meg árpaszalmát. A vezetőség nem engedélyezte a szecskát. De hát neked ... És ne feledkezz meg a traktorosról.
