Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Jekimov: Minek siratni?
— Önt neki a mama, önt — fogadkozott erősen Sura. — Megmutatja, hova lehet lerakni, és önt, meghagytam neki. Ti csak gondoskodjatok jó kis szalmáról. Fölülről, jegeset ne rakjatok, oda mindig befolyik, fagyos. És jól rakjátok meg! A mama meg tölt egy üveggel — erősítgette. Az emberek igyekeztek, tisztességesen megrakták a kocsit, s a traktor elpöfögött a behavazott fehér földön. Nem lehetett látni, elveszett az út menti hókupacok közt, csak a sovány füst jelezte az útját. Ment, csak ment, szinte szállva, öröm volt nézni. Sura hazasietett a telepről. Látni akarta a szalmát, most már a saját udvarán. Megnézni, örülni neki, és rendesen behányni. Már messziről, a magtáraktól megpillantotta a nyitott hátsó kaput, ahol a szénát, fát szokták behordani, hogy kíméljék az első udvart. — Nem zártad be, lusta voltál kivánszorogni, vénség — szidta az anyósát. — Hadd lessék a jó emberek, mi van a portánkon. Valami idegen állat is betévedhet, kárt tehet. Csak nem a tévét bámulod?! Beszéének — utánozta gúnyolódva. Sura a hátsó kapuhoz ért, és felszisszent. Nem az anyósa volt a vétkes, hanem a traktoros. Kifelé menet a traktorral vagy a kocsival megnyomta a kaput, s eltörött. A hátsó udvar kerítését még boldogult apósa csinálta. Tölgyfa oszlopokat állított, léceket, vasalt eresztéket. De lám, efelett is eljárt az idő. Az anyósa kint állt az udvaron. Vastag kendőbe bugyolálva, a fia hosszú kabátjában görnyedtebbnek, öregebbnek tűnt, mint a házban. A hidegtől elké- kiilt az arca, könnyek gördültek alá a szeméből. — Nekiindult és kitörte... — sírta a menyét megpillantva. — Kiabálok utána, kiabálok, de ő rám se hederít. Könnyes szemmel, ijedten pislogott, önkéntelenül magára vállalva a bűnt. Sajnálat nyilallt Sura szívébe, felsóhajtott: — Menj be, mama. — De én itten ... Megölelem. Lehet, hogy ketten ... — Menj, mama — vezette az ajtóig az öregasszonyt. — Meghűlsz, aztán csak vesződség lesz veled ... A tűzre vigyázz. Sura, miután magára maradt, visszament a kapuhoz, megpróbálta becsukni, de hasztalan. A kapufélfa deszkája el volt törve, s az alsó gerenda, de még az ereszték is. Férfi segítsége nélkül nem hozza rendbe — a vak is láthatja. Sóhajtva sietett a tehénhez és a többi jószághoz, amelyek már bégetve és röfögve kérték a magukét. Miután végzett az udvarral, beugrott a házba, szólt a mamának: — Elmegyek megkérni az ácsokat. Lehet, hogy segítenek. — Reggeliznél meg előbb... Már fényes nappal van — sajnálta meg őt az anyósa. — Ideje is lenne, bizony — pillantott Sura az órára. — Lassan már indulnom kell vissza a telepre. Öntöttél a traktorosnak? Maradt még valamicske? — Öntöttem, öntöttem, úgy hagytad meg. És maradt is. Sura ment, megnézte. A kisüsti persze végül is nem gyarapodott. Az ácsokhoz ne menjen az ember üres kézzel, de mindjárt itt a férje évfordulója, azt is meg kell tartani. Most, hogy nincs a lepárló, egyáltlán sehol se jut italhoz az ember. A központban árulnak ugyan, de nagy sorok vannak. Ide ki meg csak a cigányok hoznak, tizenöt rubel üvegje. Nem ment el az esze, hogy azt megfizesse. Sura úgy határozott, hogy üres kézzel indul az ácsokhoz. De minden eshetőségre készen pénzt vett magához. Lehet, hogy szükség lesz rá. Nem szeretett