Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya

Fekete karszalagosan álltam az ajtónál és méltóságteljesen, könnytelenül, jajgatás nélkül viszonoztam a részvétnyilvánítók kézfogásait.

— Sírjál, sírjál, Gogita, megkönnyebbülsz! — súgta fülembe Margalita. Egyetértőn bólintottam.

A tornác, az udvar, sőt az utca is tele volt emberekkel. Álltak, tanakodtak, elmondták egymásnak a legújabb híreket, veszekedtek, itt-ott még nevetgéltek is. . .

Egyszercsak történt valami. A tömeg először felmorajlott, majd síri csönd támadt. Az emberek utat nyitottak maguk között, s az így keletkezett folyosón megjelent Kutya, bozontosán, piszkosan, bogáncscsomókkal a szőrében. Nem nézett az emberekre, senkire sem fordított figyelmet, hanem végigment az udvaron, föl a tornácra, és benézett nagyapa szobájába. Mivel ott senkit sem talált, bement a terembe a koporsóhoz, hátsó lábaira állt, a mellsőkkel a ravatalra támaszkodott, kinyújtotta a nyakát és ... megdermedt. Hosszasan nézte nagyapa nyugodt, jóságos, szép arcát, aztán megfordult, odajött hozzám, és némán a lábamhoz feküdt.

— Dicsőség neked, Uram! — szakadt ki valakiből.

Ekkor már nem bírtam tovább, arcom a kezembe temetve hangosan felzokogtam.

Öt óra tájban újabb csoda történt.

Badria lépett a szobába. Megpillantva a lábamnál fekvő Kutyát összerezzent, ám gyorsan úrrá lett magán s a körülményekhez illő arckifejezést öltve felém indult. Kutya felugrott, szőrét borzolva vicsorgott és haragos morgást hallatott.

Badria hátralépett, Kutya előre.

— No, no, menj innen! — szólalt meg az elfehéredő Badria. Kutya szeméből csakúgy sütött feléje a harag.

— Nahát, hadd sirassam meg azt az embert! — próbált mosolyogni Badria.

Kutya hangosabban morgott és közelebb ment hozzá.

— Mondj már neki valamit! — fordult hozzám zavartan Badria.

„Ö viszont tudja! Tudja, csak nem képes megmondani!” — jutottak eszembe nagyapám szavai, s azt mondtam:

— Badria, távozz a házamból!

„Ha mindig így viselkedsz, nehéz dolgod lesz az életben” — jutottak eszembe nagyapám szavai, mégis megismételtem:

— Távozz, Badria, a házamból!

Badria elment.

Reggel zajra ébredtem. Fehérneműben ugrottam ki a tornácra.

— Gogita, kösd meg ezt az átkozott kutyát, majdnem megharapott bennünket!

— kiabálták a szomszédok, akik a székekért jöttek.

... Tekintetemmel átfogtam a falumat.

A házak fölött könnyű, fehér füstszalagok tekeregtek.

Kukorékoltak a kakasok.

Bőgtek a tehenek.

Mekegtek a kecskék.

Kotkodácsoltak a tyúkok.

A Konchoula mögül előbújt a nap.

Melegség áradt szét bennem, fülemben vidám harangok csendültek.

Az én udvaromban kutya ugatott.

Oroszból fordította Varga Erzsébet