Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya

Azon az éjszakán nem aludtam. Nagyapa hallgatott, szemét a kandallóban lobogó tűzre függesztette és mosolygott valamin.

Október 29-én rosszul lett. Felültettem az ágyon és körberaktam vánkosokkal.

— Jön, már jön az áldott, de nagyon is lassan jön ... — mondta.

Október 30-án újra odahívott magához:

— Készülj föl, fiam ... Holnapra a szívemig ér ... Ne izgulj ... Amit kell, a szomszédok mindent elvégeznek . .. Csak azt sajnálom, hogy nincs a házunkban asszony, nincsen, aki elsirasson.

November 1-én éjfélkor nagyapa leszállt az ágyról és megállt a szoba közepén.

— Gogita, láttam őt! — kiáltotta borzasztóan sértődött hangon.

— Kit, nagyapa? — kérdeztem, s kiugrottam az ágyból.

Nagyapa az asztalra dőlt, majd lassan lefelé csúszott és hirtelen elvágódott.

— Nagyapa! — kiáltottam. — Nagyapa!

Nagyapa nem létezett többé.

Úgy történt minden, ahogy azt az én jóságos, okos nagyapám akarta ...

Felöltöztem, kitártam az ajtókat meg az ablakokat, és kimentem a tornácra.

Elérkezett november 2-ának reggele.

A hideg, tükörfényes égbolton egymás után hánytak ki a csillagok.

Lementem az udvarra, mezítláb mentem végig a harmatos füvön. Hideg futott át rajtam .. . Zúgtak a még terhüket viselő kukoricaszárak ... A körtefához érve gépiesen lehajoltam, fölvettem egy körtét és beleharaptam. Akkor éreztem csak, mennyire kiszáradt a szám.

Nyugodtan, lassan kitártam a kaput, átmentem az úton a szomszéd sövényhez és elkiáltottam magam:

— Margalita!

Senki sem válaszolt, nagyon korán volt még. Hangosabban kiáltottam.

Nyikordult az ajtó, s egy álomittas asszony jött ki a tornácra.

— Ki az?

— Én, Gogita!

— Mi kell?

— Engedj be az udvarra, dolgom van veled.

— Részeg vagy te, legény?

— Meghalt a nagyapa, Margalita ... És nincs, aki elsirassa .. . Kérlek ...

— Mit beszélsz?!

— Igen, meghalt a nagyapa. Kérlek, Margalita, ne mondd, hogy nem!...

Margalita szó nélkül — fésületlenül, mezítláb — leszaladt a lépcsőn. Amikor

a házunkhoz értünk, előreengedtem. Az asszony elindult a lépcsőn, de hirtelen megtorpant és felém fordult.

— Ne félj! — mondtam csöndesen s a nedves fűre ültem.

Margalita felment a tornácra, arccal a falu felé fordult és kibontotta a haját...

Nagyapát vasárnap, 1943. november 4-én temettük.

Az emberek dél után kezdtek gyülekezni. Családonként vagy lakhelyenként összeverődött csoportokban jöttek. Minden csoport előtt siratóasszonyok haladtak és két gyerek vitte a forgácskoszorút.

Legközelebbi szomszédasszonyaim, akik a temetés minden fáradalmát magukra vállalták, inkább engem sirattak, mint nagyapát:

— Szerencsétlen fiú-ú-ú, hogy é-élsz majd egye-e-e-diíl, sze-e-rencsétlen árva!...