Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya

ugatott. Behunyt szemmel, kinyújtott lábakkal feküdt nagyapa lábánál. Ha egyenletesen emelkedő-süllyedő hasát nem látjuk, döglöttnek hihettük volna.

— No, hogy van? — kérdeztem nagyapától.

— A tegnapi éjszakát emészti — hangzott a válasz. — Semmi baj, hamarosan mindent elfelejt. — Megsimogatta Kutyát. Az nem mozdult.

Estefelé újra megjelent a pityókos Badria.

— Jó estét, Szpiridon! — köszönt.

— Szervusz, Badria! — válaszolta nagyapa, az udvarba azonban nem hívta be a vendéget.

— Szpiridon! — kezdte zavartan Badria. — A nép . . . elégedetlen . . . Szpiridon udvarán, azt mondják, nem lőttek tegnap ...

— Na és? Talán vége a háborúnak? Vagy megjött az én Arszenem? Vagy újév éjszakája volt tegnap? Minek a tiszteletére lövöldöznék? — kérdezte nagyapa.

— Szpiridon, ne sértsd meg a falut egy kutya kedvéért... Pusztítsd el az ebet. Hisz a mi kutyáink sem voltak rosszabbak a tiédnél. Vagy egyedül te vagy ilyen jóságos?

— Nem, Badria, olyan nincs, hogy az én koporsómnál ne vonítson kutya!

— Nézd, Szpiridon! Ne adja isten, de ha a kutya megveszik és megharapja a gyerekeimet, felgyújtom a házad veled együtt! — fenyegetőzött Badria, és tántorogva távozott.

Bár sötét volt, észrevettem, mennyire elsápadt nagyapa.

— Badria! — kiáltotta.

Badria megfordult.

— Ide hallgass, taknyos! Tartsd a szád és vigyázz magadra, különben én melegítem meg öreg csontjaimat a te házad üszkein! Megértetted?

Nem tudom, mire gondolt a kővé dermedő Badria, én azonban az ő helyében a szemem se hunytam volna le azon az éjszakán: mindenki tudta, hogy nagyapám szavai és tettei mindig fedik egymást.

... Éjféltájban két lövés dördült az udvar végében. A lövéseket panaszosharagos kutyaugatás követte. Kiugrottam az ágyból, fölkaptam a puskát és az udvarra rohantam. Valaki a bokrok között csörtetett, aztán egy tovaszaladó ember lábdobogását hallottam.

A kutya a sövény mellett feküdt és szűkölt. Karomba vettem és visszafutottam vele a házba. Nagyapa közben lámpát gyújtott s most ott ült a kandallónál a kecskebőrön. Megvizsgálta Kutya sebét, kimosta szesszel, beszórta dohánnyal és erősen átkötötte.

— Semmi komolyabb — mondta —, a csont nem sérült meg.

Kérdőn Kutyára nézett, Kutya pedig sokatmondón tekintett nagyapámra.

— Ki lőtt? — kérdezte tőlem nagyapa.

— Nem tudom . ..

— Ő viszont tudja! Tudja, csak nem képes megmondani! — Nagyapa fejcsóválva törölte le Kutya szeméről a könnyeket.

Reggel nagyapa megkért, hogy vezessem ki a tornácra. Kutya sántítva követte őt, és odafeküdt a lábához.

A házunk dombon állt. Nagyapa most olyan figyelemmel nézte innen a falut, mintha először látná. Sokáig hallgatott, majd hozzám fordult ős halkan azt mondta:

— Igazuk van, fiam ... Egy kutya kedvéért nem sérthetem meg a falut. . . Fogd a puskát, kösd pórázra Kutyát, és.. . Csak vezesd ki a faluból, hogy semmit se halljak . . .