Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÖRUM folytonosság” és „irodalmi utánpótlás” fogalmai mellé az irodalmi tolerancia fogalmát feltétlenül fel kell venni. Az irodalmi látásmód problémája. Az ötvenes évek sematizmusával, író-élmunkás szemléletével szemben, hála sok mindennek, ma irodalmunk is követelményként állítja írói elé az egyéni szemléletet, az eredetiséget, a szubjektivitást, sőt szinte már természetesnek tartja mindezt. Az antológiában szereplő írók kapcsán is sokszor elhangzottak ezek az erények. És ez valóban indokolt! Számomra azonban a kötetben szereplő írók többet is bizonyítottak. Nemcsak azt, hogy látásmódjuk egyéniességét követelménynek tartják, és minden körülmények között hajlandók vállalni, hanem azt is, hogy ez a követelmény nem is igazi követelmény. Hogyha az egyénit, a szubjektivet, a különösséget, az eredetiséget kérjük számon valakitől, akkor valami nagyon furcsa dolgot teszünk, úgy is mondhatnám: vakvágányra térünk. Vakvágányon vagyunk még mindig! Elértünk valahova, de igazából nem tudatosítottuk, hol is tartunk, hová is tartunk. Elvi szinten még nem néztünk szembe a problémával, és ha némely részletével szembenéztünk is, a belőle adódó konzekvenciákat nem vontuk le. Hadd magyarázzam meg ezt egy kissé. Számomra a fenti szavak nagyon csúnyának hatnak. Csúnya szavak, mert olyat mondanak ki, avatnak olykor erénnyé, amit nem lenne szabad. A csúnya szavak tiltott szavak, még akkor is, ha igazak. Nem lenne szabad használnunk ezeket a szavakat az irodalomra, mert feleslegesek, mert maguktól értetődnek, mert elvonják a figyelmünket másról. Mert milyen legyen egy alkotás, ha nem egyéni, ha nem szubjektív? Milyen a látásmód, ha nem ilyen? Milyen legyen a nyelvezet, ha nem ilyen? Akkor fontos ez a követelmény, ha mindez még nem világos, ha az irodalom önmaga alkotta vagy kívülről jövő elvárásoknak akar vagy kénytelen eleget tenni, vagy amikor ez az irodalom ezektől nem tud szabadulni. Mit is jelent az, hogy egyéni, hogy szubjektív stb.? Azt, ami nem másé, csak az enyém, ami eladhatatlan, ami átvehetet- len. És még valamit: ami belőlem jön! Ami mentes minden előítélettől. Ez az előítéletmentesség véleményem szerint a legalapvetőbb szempont. Az alkotás rombolás, minden lerombolása, még önmagamé is. Ahogy mondani szokás, az író poklot jár. És e pokol, ez a leromboltság, amikor minden értékét és értelmét veszíti, színtiszta válságállapot. Ez a folyamat az irodalomban a nyelv szintjén megy végbe, amikor minden fogalom, kifejezés értelmét veszíti, amikor minden fogalmat új értelemmel vagyunk kénytelenek feltölteni egy adott nyelvi struktúrában, egy adott gondolati struktúrában — és ha ilyen fogalmunk nincs, létre kell hoznunk. Az antológiásoknak, úgy érzem, megadatott az a feltétel, az a perifériahelyzet, az a magukra hagyatottság, amelyben erre rá tudtak érezni. (Kérdés persze, mi lesz majd holnap.) Tény, hogy Farnbauer, Krausz, Juhász, Felllnger verseinek nyelvi és grammatikai nyakatekertsége e rombo- lódás egy-egy pillanata. Kár, hogy olykor megriadnak ettől, és verseiket túlbeszélik, magyarázni próbálják. (Igaz, vannak azóta jobb verseik is, mint amelyek a kötetben szerepelnek.) Mégis figyelemre méltó, hogy például Farnbauer a maga metafizikus megközelítésével alig talál egy tucatnyi fogalmat, amelyekkel a létezés körülírható, megragadható lenne, és csak az ellentmodásosnak ható „gondolati ficamok” révén tud témájáról érdemlegeset mondani. A Szavak leple alá... például, amely még szó szerint is utal címében a problémára, ezt mondja: „Szavak leple alá / üres tekintettel, / nélkülem / nem fekszem! / Hogy aztán / örökre / ne legyek ott?” Ugyanez a „malum” fogalmában, jelentésében is benne van. Az írói előítéletmentesség vagy elkötelezettség nem azonosítható valamifajta politikai züllöttséggel, sem kozmopolitizmus- sal. Ezeknek az írói munkához kevés közük van. Ügy vélem, tévedésben él, és zsákutcába téved az az irodalom, amely az egyénit színfoltként értelmezi, ugyanakkor különféle elvárásokkal lép fel íróival szemben, sőt mi több, alkotásaikon mindezt azonmód számon is kéri. Az írás, de még az irodalmi abrakadabra (a halandzsa-, a kép-, a betű- és más versek), illetve minden írói attrakció attól nyerhet létjogosultságot, hogy tartalmi, formai és egyéb előítéleteken lép túl, s ezt reprezentálni tudja és kívánja. Ehhez a problémához tartozónak érzem az írói programok kérdését. Manapság már ezt is sikerült alábbadni, és már csak irányvonalakat, kívánalmakat fogalmazga-
