Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÓRUM tünk. Fel-felbukkanó óhaj az ún. esztétikaközpontú irodalom vagy — hogy egy kis élt adjak a dolognak — az ún. irodalomközpontú irodalom. Természetes és érthető reagálás ez (sőt ma még szinte jogos is) irodalmi állapotainkra, mindazokra az írói programokra, amelyek irodalmunkban irányító, olykor harcos tényezőként fel-felütötték fejüket. A sokat kárhoztatott l’art pour l’art vagy az irodalomközpontú irodalom azonban érthető — és megmosolyogni való önellentmondás. Ugyanúgy, mint az ember-, az én-, a humánum-, a valóság- vagy a történelemközpontú irodalom megnevezések. Hát milyen legyen az irodalom, ha nem én-, ha nem ember-, ha nem valóság- stb. központú? Lehet másmilyen is? Vagy ha másmilyen, az már nem irodalom? Hallottam már fércműről, hallottam már ostobaságról, fecsegésről, sornyújtásról (!), miegyébről, de ezek nem voltak és sosem lettek irodalom, vagy ha néha mégis, akkor nagyon rossz irodalom. Tehát az irodalomközpontú irodalomra sincs mentség. Elméleti hókuszpókusz, mint a többi, még ha az a tény menteni látszik is, hogy „téma” helyett „értékigényt” fogalmaz meg. De ez is természetes követelménye az irodalomnak! Ha ezt hangsúlyozzuk, akkor elismerjük, hogy létezik „nem irodalomközpontú” irodalom, irodalomtalan irodalom. Egy lehetséges ellenvélemény: mégis, miért lehet az ilyen programoknak érzékelhető hatása? Mert hogy van, tagadhatatlan. Ennek magyarázata egyrészt a már említett kiskorúságban rejlik, másrészt azt lehetne mondani, hogy a programok jegyében kibontakozó irodalom nem biztos, hogy épp a programot követi, hogy az, ami létrejön, a célkitűzés realizálódása lesz. Viszont az biztos, hogy tűzzünk bármilyen programot is az irodalom elé, az megvalósítható lesz — még ha egyoldalúsága kiütközik is idővel —, hiszen az irodalom mindennel képes foglalkozni, sőt egyenesen kell is, hogy mindennel foglalkozzék. Ha tehát azt kérdeznénk, mivel foglalkozzék az irodalom, ha sem ezzel, sem azzal nem foglalkozhat, erre csak egy válasz adható: mindennel. És ha komolyan végiggondoljuk, ez nem is lehetetlen. Az irodalom valósága — irodalmi valóság. Van egy szerintem félreértett fogalma az irodalomnak: a költészet. Félreértett, mert általában a líra magyar megfelelőjeként tartjuk számon. A líra és az epika ilyen értelemben mereven elválasztódik egymástól. Nem lehet a kettő különböző voltát kétségbe vonni, de megéri közelebbről megnézni, mi ez a szembenállás. A líra a költészet, az epika az elbeszélés (nem műfaji értelemben)? A próza a reális dolgokkal foglalkozik, a líra az irreálisakkal? A fiktivitás, ami véleményem szerint az írói szabadság lényegi eleme, mintha csak a lírát illetné meg. A líráé a költés joga stb. Ám a költészet megjelölés inkább alkalmas az egész irodalom jelölésére. Az irodalom — legyen szó líráról, epikáról, drámáról — költészet, és nem is akármilyen költészet. Valóság-költészet! Az irodalmi valóságé. A műalkotásban minden fiktív, és ha az irodalom kapcsán valóságról beszélhetünk, az csak egy lehet: az irodalmi valóság. És ez véletlenül sem értelmezhető az „eredeti”, a „tényleges” valóság másának, leképezésének, tükörképének, sem közvetlenül, sem közvetve; ennek a fizikai valósághoz semmi köze. Ez ugyanis metafizikai, metavalóság, a lélek valósága; ráadásul csak egyike a számtalan lehetséges metavalóságnak. Ez tiszta költészet, a tudat, a lélek, a képzelet világa. Lett, mert kitalálták. És ez az az egy valóság, amely nagyon sok lehet, „egyszeri sokféleség”, mert nagyon sokan költik, nagyon sok író és olvasó és kritikus és irodalomtudós, interpretátor, előadó, tanító stb. Irodalmunk földhözragadottsága, a „valósághoz” való feltétlen ragaszkodása nonszensz, még ha történelmi, kulturális és társadalmi okai felsorolhatok is. Nem vagyok naiv, nem hiszem azt, hogy ez döntés kérdése lenne, például hogy mától nem leszünk ilyenek, egy író egyébként se dönthet így, meg egyébként is mindegy, hogy az író a maga irodalmi valóságának megformálásához hogyan jut el. Az eredmény, az alkotás a döntő. Azt azonban el lehet érni, hogy a valóságot, valóságunkat, létkérdéseinket ne direkt módon és ne kizárólagosan kérjük számon az irodalomtól. Ezekhez ugyanis — bármennyire specifikáljuk is (meg kell vallani, eléggé helytelenül) — irodalmunknak, ebből a szemszögből, nincs és nem is lehet köze. Itt kell szólnom Talamon Alfonz és Hogya György novelláiról. Két ellentétes írói módszer. Talamon a nagy mesélő: