Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÓRUM szellemiség, amiben a kételkedés kötelező, amivel minden kötöttség nélkül lehet polemizálni, ami ha itt-ott hiányt hagy is maga után, ezt vállalja, ennek tudatában van, s nem tetszeleg, nem próbálja hiányosságait önteltséggel, szerepjátékokkal palástolni; ám erényeivel is tisztában van, tudja, mi az, ami jelentős, ami maradandó, amit vállalhat, amit vállal is. Azonban nem kevésbé rémisztő és rejtélyes az is, hogy a kötet nagyon keveset mond el abból, amit elmondhatna. Egyrészt abból adódik ez, hogy az antológia sem végpont, sem kezdőpont nem kívánt lenni, és véleményem szerint nem is az, egyszerűen csak pillanatfelvétel, ahogy maguk a versek is pillanat művei, s mögöttük állandóként nem is egy-egy bon- takozófélben levő írói világ áll, inkább egy-egy magatartásforma, a megszokott értékeket elvető vagy olykor csak velük polemizáló alapállás. Másrészt azért mond el keveset ez a kötet abból, amit elmondhatna, mert hiányzik a sztori, az a bizonyos Ember-Krisztus- sztori. Nem arról van szó, hogy az irodalmi alkotások önmagukban kevésnek bizonyulnának annak elmondására, amire egyébként vállalkoznak, vagy hogy erre nem képesek, hogy mankókra lenne szükségük. Inkább arról van szó, hogy a sztori a befogadó, az olvasó szempontjából szükségeltetik, aki nem szokta meg ezt a hangot, akit nem tanított erre senki. A rutin- turista inkább hagyatkozik egy biztos valamire (fényképezőgép), mint a bizonytalanra. Jobban szereti, ha a lefényképezett templom majdnem olyan, mint a többi száz lefényképezett templom, és nem olyan, mint egy viskó, amelyben nem megnézni, hanem felfedezni kell a templomot. Az olvasás nem kevésbé költészet, mint az írás! Hiú ábránd — ráadásul meglehetősen képtelen is — kompakt „olvasóközönséget” feltételeznie az írónak. Az antológia szempontjából igenis fontos a „sztori”, az értelmezés, a szemlélet, a rálátás. Nem véletlen, hogy nagyon sok szó esik az antológia elhelyezéséről, értelmezéséről irodalmunkban. Ez már egy sztori, sőt már ez is hányféle: ahány vélemény, annyiféle. És nem csak ez lehet sztori: a vers- és prózaelméleti értelmezések sora, sőt általában az irodalom értelmezése is egy-egy sztori. Minél közelebbről próbáljuk fényképezni a Krisztus-ar- cot, annál fontosabb és több lesz a sztori. A rejtély, hogy honnét, hogyan és egyáltalán miért került az asztalra, könyvespolcra ez a könyv, a sztori nélkül megfejthetetlen marad. Az idegenvezetők által „hallatlan rutinnal kitalált mese” nem biztos, hogy igaz. Egyik-másik ilyen mese — mint tapasztalhattuk — gonosz, félrevezető, hasznavehetetlen és elítélendő is lehet. Ne értsenek félre, nincs szándékomban sem az Iródia-sztorira (még ha az antológiától elválaszthatatlan is), sem más irodalmon kívüli kérdésre kitérni. Az a sztori, amelyről szólni akarok, tisztán irodalmi, ám az antológia kapcsán feltétlenül szólni kell róla, mert nélküle ez az antológia a mesében maradhat, rejtéllyé szelídülhet. Mire gondolok? Egy helyszínre, egy időpontra, egy szemléletre. Sztori ez, mert története van, még ha látszólag cselekménymentes is. És hosszú, nagyon hosszú sztori. Mondanom sem kell, csak néhány — szerintem nagyon fontos — kérdésére tudok kitérni, amelyek valami módon az antológiához is kapcsolódnak. „Irodalmi folytonosság” és „irodalmi utánpótlás”. Hogy egy irodalomnak van története, tagadhatatlan. Hogy ebbe a történetbe minden irodalmi megnyilatkozás, esemény (sőt sok irodalmon kívüli is) beletartozik, szintén. Fiatal és éretlen irodalmakkal azonban gyakran megesik, hogy az Irodalomtörténet és az irodalmi hagyomány között nem tesznek éles különbséget. Sokszor ez nehéz is, hiszen a kettő érintkezik, olykor átfedik egymást, néha még fel is cserélhetők egymással, de mert ez így van, annál nagyobb figyelmet kell fordítani a köztük húzható határvonalra. A felfogás és a ténymegállapítás összekeverése ugyanis veszélyes következményekkel járhat: az erkölcsi eszmei elvárás tudományos megalapozottságú követelményként állítható fel. Fokozottan veszélyes ez ott és akkor, amikor egy irodalomnak megannyi „szakmai” problémája mellett még a létezéséért vagy létezésének igazolásáért is meg kell küzdenie, ami nagyfokú centralizáltságot igényel. Egy irodalmi alkotás vagy egy szerző olykor egyszerre lehet egy nemzeti irodalomba, illetve egy nemzetközi vagy akár más nemzeti irodalmi irányzatba sorolható, mégpedig anélkül, hogy ezzel egyik vagy másik csorbát szenvedne. Tehát az antológia fülszövegének „irodalmi
