Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÖRUM éppen a lírai tárgy és az epikai tárgyilagosság. Mészöly látszólag a naturalizmus és realizmus Jegyében ír, de végletes tárgyilagossága pillanatonként válik szimbolikussá. Nincsen tárgya, amely valamilyen szimbolikus Jelentést ne hordana magában. S most nézzük a Hogya-novellát! A meséje: egy üdülőközpont halijában három középkorú nő kötöget, s mérhetetlen irigységei nézi az üdülőközpontban megjelenő fiatal, ragyogó szépségű bundás hölgyet. A cselekmény másik szála a fűtőházba vezet, ahol egy gyönyörű bundájú, eltévedt kutyát a fűtők elevenen bedobnak a tűzbe... A két cselekménysík látszólag teljesen összefüggéstelen, de ha a síkok szimbolikus jelentését is figyelembe vesz- szük, akkor rájövünk, hogy a novella alaptémája tulajdonképpen a filozófiai értelemben vett szabadság, s a fiatal és ragyogó szépségű bundás nő ennek a szabadságnak a jelképe, a három középkorú hölgy pedig a rabság szimbóluma. Szabad, aki szép, és rabok, a szenvedély, az irigység, a féltékenység rabjai a csúnyácska idősebb nők. A novellából nem hiányozható fordulatot, meglepő tanulságot pedig a cselekmény másik síkja, a kutya és annak erőszakos halála hordja. Eszerint az az irigység, gyűlölet, féltékenység, amely ezeket a vénülő nőket áthatja, egy adott alkalommal pontosan abba a gyilkos erőszakba csaphat át, amely a kutyával végzett. S ez az ontológiai igényesség, s a tárgyszerűség szimbólumértéke teszi Hogya György novellisztikus történetét lírává. Én ezt a novellát odatenném az antológia legjobb lírai darabjai mellé. TÖTH KÁROLY Talamon Alfonz novellájának — A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa — megragadott egy jelenete. Az a rész,- amelyben a turisták felülnek valamelyik tagbaszakadt társuk nyakába, hogy „kézzelfogható közelségből” fényképezzék le a Krisztusnak vélt megfeszített szoboralakot; majd a közel került arc látványától felsikoltanak, kezükből a villanófényes Kodak gép kihull, s társaik nyakából páni félelemmel menekülnek, megrémítve az egész társaságot. Ezek a rutin-turisták, akik „már legalább száz feszületet láttak fából, márványból, csontból, homokkőből, művészit és primitívet, most egyszeriben nem akarnak hinni a szemüknek. Vizsgálódnak, óvatosan oldalra és hátra sandítanak, hogy vajon nem figyeli-e őket valaki”, majd „leplezetlen menekvéssel hagyják ott a szobrot”, és „mészfehér ijedtségüket” vörösborral próbálják feledtetni ... A novellából nem derül ki, hogy sikerült-e valaha is valamelyiküknek megfejtenie ijedtségük okát, hogy sikerült-e valaha is valakinek lefényképeznie „kézzelfogható közelségből” a Krisztus-arcot, s ha igen, a koktélpartikon levetítették-e valaha is valakinek ezeket a képeket? Márpedig ez nagyon fontos kérdés! Egyike a legfontosabbaknak, amelyek a novellában implicite benne rejlenek. Hiszen a rémület, a pánik, amely a turistákat elfogta, valós volt és maradandó, és talán még ennél is jóval több: megfejthetetlen. Nem nehéz elképzelnünk, hogy a turisták egyikének sem sikerült e riasztó Krisztusarc-talányt megfejtenie, ahhoz túlságosan rutin-turisták voltak; és felületes, hanyag és rendkívül kevés volt az az információ, amit az idegenvezetőtől hallottak. Ráadásul az idegenvezető részéről a kereszt története hamis és félrevezető is volt — „hallatlan rutinnal kitalált mese”. Mert mese volt, idegenvezetőhöz illő mese. És mi, olvasók is csak az Ember- Krisztus ezt követő sztorijából következtethetünk az arcba szorult szenvedésre, kínra, az arcba merevedett mondanivalóra, üzenetre. Miért idézem fel mindezt? Azért, mert analógnak vélem ezt a helyzetet az antológia sorsával. Melyik fontosabb: a sztori, a történet, a kontextus vagy az élmény, a hatás? Hányféle sztori lehetséges? Aki közelebbről beletekint az antológiába, az antológia reprezentálta írói világokba, meg kell hogy rémüljön, páni félelem kell hogy elfogja, menekülnie kell, kezéből a biztos technikai eszköz, a fényképezőgép kihull, s csak az élmény, a rejtély marad meg, nem a hiteles kép, a levetíthető, a felidézhető, a bizonyos, az elmondható, a kifejthető. Mert rémiszt a tizenegy szerző (a fiatal, a kezdő, a képzetlen, a tapasztalatlan, a ki tudja még milyen) magabiztossága, kereksége, kiforrottsága, nyelvi érzéke — és a fiatalsága is. Egyre korosodó irodalmunkban kész felüdülés ez a rémület. Végre valami bizonytalanság, valami, amiből hiányzik az akadémikus, megfellebbezhetetlen
