Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Klimits Lajos: Néhány megjegyzés a drámáról és a színjátszásról
FÓRUM fája után? Nem inkább a tartalom hiányát palástolják-e ezek a vonzó formajátékok?”12 Ha nem is értünk mindenben egyet Gail- lard professzorral, egy alapvető dologban azért rátapintott a lényegre. Napjainkban is érvényes, hogy a formai újítás erdejében gyakran elvész az új tartalom. S erre, sajnos, a mi házunk táján is akad példa bőven: vegyük a legutóbbi hazai magyar ősbemutatót a komáromi társulat színpadán. Ungvári Tamás írja egyik tanulmányában, hogy századunkra is ráköszöntött bizonyos színpadi virágkor, hasonlóan, mint az antik görög dráma és az angol Erzsé- bet-kori reneszánsz dráma idejében. Soha nem volt annyi újdonság és szenzáció a drámairodalomban, írja Ungvári, mint századunkban. És megállapítja: „Az első tehát, amit a mai dráma anatómiájának vázlatában végig kell gondolnunk: hagyomány és újítás viszonya. S erről csak paradox megállapítást tehetünk. Azt, hogy műfajok életét csakugyan a viszálykodó erők aránya jellemzi, ám éppen az újdonságnak mint értékmérőnek felfogása eredményezte, hogy maga az újdonság lett hagyományos.”13 Nekem is az a véleményem, ami Kmeczkó Mihálynak: a kísérletezés számára létre kell hozni a Mateszben a stúdiószínpadot, ahol nemcsak az „éppen születő és először (frissen) színre állítandó” darabok kapnának helyet, hanem azok a rendezők, szcenográfusok, színészek is, akik úgy érzik, hogy „az eddigi munka már nem elégíti (vagy nem is elégítette) ki az ambíciójukat. Másra vágynak: új műfajokra, eddig kevéssé ismert játékstílust, ismeretlen előadástípust, kísérletező kedvű szerzők egy-egy új darabját, szokatlan, elgondolkodtató vagy meghökkentő témákat szeretnének Ütni a Magyar Területi Színházban.”14 Ezzel a színház a modern hagyományokra épülő előadások mellett valami többletet is tudna adni, mindenesetre valami mást, s kielégíteni azokat is, akik ezt igénylik és nem torzítaná el az elsősorban, sőt kizárólagosan kultúrpolitikai küldetést teljesítő Magyar Területi Színház valódi arcát. Minden nemzet színházi kultúrájában (a történelem folyamán is) a nemzeti dráma- irodalom határozta meg a színház arculatát, fejlődésének útját. A közönség elsősorban az újonnan létrejött művek bemutatását várta, mert ezek inspirálták tettekre, eszméket adtak, segítették eligazodni az életben, számos gondjára, bajára válaszoltak. Kmeczkó Mihály állítása, miszerint a Matesz közönsége nem igényli a csehszlovákiai magyar írók műveit, nem meggyőző. Véleményem szerint itt nem a nézőkben kell keresni a hibát, hanem éppen a Matesz dramaturgiai tevékenységében. A dramaturg feladata úgy megválasztani az írókat, műveiket, hogy azok a közönség hullámhosszán szóljanak, mert a közönség csak akkor érti meg őket, akkor tud belőlük meríteni, inspirálódni, s akkor tudják ezek a művek a nézőt tettekre aktivizálni. De ez a színjáték célja is, ahogy ezt Hamlet mondja Shakespeare híres tragédiájában: a színjáték „föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”.15 Véleményem szerint a mai néző is ezt várja a színháztól, mert ebben tudja felfedezni önmagát, ebben nyer magyarázatot tetteire, igazodik el az életben s találja meg az utat, merre haladjon, vagy kellett volna haladnia. Kmeczkónak azzal a megállapításával sem érthetek egyet, hogy „Valószínűleg teljesen hiábavaló az az erőlködés, amit egy színház annak érdekében fejt ki, hogy közönségének megcsontosodott ízlésű rétegeit korszerűbb ízlésre nevelje. ÚJ kezdeményezés érdekében elsősorban a közönség legújabb, legfrissebb rétegeivel érdemes és célszerű kölcsönhatásba lépni”.lff Természetesen a színháznak feladata foglalkozni a közönség „legújabb, legfrissebb” rétegeivel, de ugyanakkor nem zárhatja ki, nem mondhat le a közönség „megcsontosodott ízlésű” nézőinek neveléséről sem (ha ugyan lehet a nézőket így kategorizálni!). De térjünk vissza a csehszlovákiai magyar drámaírás problémaköréhez. Az elmúlt öt évben 27 csehszlovákiai magyar drámai mű nyerte el végleges formáját, jutott el a nézőhöz, illetve a rádió- hallgatóhoz. Ahogy már az eddigiekben kifejtettem, a dráma csak az író és a színház, az író és a rádió, illetve az író és egy-egy vállalkozó szellemű amatőr színjátszó csoport alkotó kapcsolatából jöhet létre.
