Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Klimits Lajos: Néhány megjegyzés a drámáról és a színjátszásról
FÓRUM "Színpadon csak annak van Jogosultsága, aminek színpadi dinamikája van, úgy is modhatnám: ami több a színpadon, mint nyomtatásban.”9 Tudom, nehéz és hálátlan feladat a dramaturgé, de egy drámairodalom és színház, amely fejlődni akar, nem boldogulhat nélküle. A dramaturg „spiritus-motor- Ja” a drámaírásnak, ösztönzője, formálója, alakítója. Életemben két, illetve három ilyen dramaturggal volt szerencsém dolgozni. Ján Vdovják, a Szlovák Rádió fő- dramaturgja, Ján Durina, a Szlovák Televízió és Kopányi György, a Magyar Rádió dramaturgja volt ilyen. Űk olyan dramaturgok, akik számára a drámaírás hivatás. Az írókkal a legjobb kapcsolatokat keresik és állandóan ápolják. Boldogok, amikor új darabot, új írót fedeznek fel, amikor az ő közreműködésükkel sikerül az asztalra tenni egy igazán értékes művet. Még ma is, ha összefutok velük, az első szavuk: mit írsz? Van-e számunkra új témád? De ezt nemcsak tőlem kérdik, hanem minden írótól, aki drámával foglalkozik. A drámairodalom nekik „szívügyük”, s nemcsak beszélnek róla, nemcsak nyilatkoznak róla a lapok hasábjain, hanem cselekszenek is az érdekében. Ilyen kérdést még nem tett fel nekem csehszlovákiai magyar dramaturg, szinte az az érzése az embernek, hogy kerülik az írókat, nehogy azok hozakodjanak elő olyasvalamivel, hogy új drámán dolgoznak. Nem panaszként írom ezeket a mondatokat, de ezzel is érzékeltetni szeretném a helyzetünket. Ismét oda jutottam el, hogy egy hivatásos színházunk van, s ennek kell teljesítenie a színházi kultúra minden feladatát. S a Matesz dramaturgjának is ebből az adott tényből kell kiindulnia. Nem szűkítheti le színházi kultúránk fejlődését egy bizonyos, szűkkörű irodalmi ízlésre, amely esetleg hozzá, személyéhez közelálló, de nem fejezi ki irodalmunk egész skáláját és társadalmi tendenciáit. Gondolkodásváltásra lenne szükség itt is, felmérni a megtett utat, sikereket és kudarcokat, s lehetőséget adni azoknak az íróknak, akiknek művei esztétikai mércével mérve is értéket jelentenek, ugyanakkor a közönség ízlésének is megfelelnek. A dramaturgnak színpadra kell tudnia hangolni az irodalmilag kevésbé értékeset is, hogy az esztétikum legnemesebb törekvéseit szolgálja. Persze, ehhez tehetség és színházi gyakorlat is szükséges. Goethe mint a weimari városi színház dramaturgja rendelkezett ilyen tulajdonságokkal. Bárdos Artúr így jellemzi őt: „Goethe, a dramaturg, tudatosan különböztetett az eleven színház és az esztétika szempontjai között, amikor az általa lenézett Iff- landdal és Kotzebueval kezdte a maga közönségét hozzánevelni Goethéhez és Schillerhez, akiket a legmagasabb esztétika szempontjai szerint is megbecsült.”10 Kmeczkó Mihálynak arra a kérdésére, hogy kísérletezzen-e a Matesz,11 én is csak igennel tudok felelni. Kísérletezés nélkül nincsen továbblépés. Az igazi művészet lényege, hogy mindig valami újra és újabbra törekszik. Ez alól a Magyar Területi Színház sem lehet kivétel. Amióta kapcsolatban vagyok a színházzal, ez a kérdés mindig napirenden volt, már majdnem harminc éve. De más a kísérletezés és megint más a sikertelenségnek a kísérletezéssel való leplezése. Véleményem szerint a kísérletezés csak akkor megalapozott, ha az alkotók levonják belőle a tanulságokat. Ami rossz volt a kísérletben, azt el kell vetni. Ami viszont jó, azt folytatni kell és a következő kísérletnél felhasználni, vagy egyenesen arra építeni a következő kísérletet. Aki huzamosabb ideje figyeli a Matesz kísérleteit, joggal elvárhatná azt is, hogy ezekből eredmény is szülessék. Eredmény volt annak idején a „népszínház” Konrád József általi létrehozása, s úgy emlékszem, az ez irányú kísérleteket jól fogadta mind a szakma, mind pedig a közönség. Nem mindig az az új, amit valaki újnak gondol vagy mond. Az elmúlt években erről is nemegyszer megyőződhettünk. Ot- tofritz Gaillard, német színháztörténész professzor, amikor Európa színpadjain végigsöpört a posztavangárd hulláma, ezt állapította meg: „Egyes forma-forradalmárok megfojtották a műalkotást, mert azt hitték, hogy a műalkotás alaptörvényeire nincs többé szükség. Nem véletlen, hogy a második világháború után ismét felbukkantak a kispolgári forma-forradalmárok. A divatos színház Pirandello analitikus technikájának feltámadását ünnepelte, fáradt és rezignált mosollyal feltárta saját belsejét és gúnyos fintorral felbontotta a drámai formákat. Vajon átfogják ezek a tartalmatlan költemények az emberi lét egészét a második világháború katasztró
