Irodalmi Szemle, 1987

1987/8 - FÓRUM - Klimits Lajos: Néhány megjegyzés a drámáról és a színjátszásról

FÓRUM

fékezzék a cselekmény sodrását. Drámaíróink egyik alapvető hibája, ahogy ezt Mészáros László is megállapította tanulmányában,7 hogy a szituációkat „túlmagyarázzák”, mintha nem hinnének a színpad és a színész teremtő erejében. S ez a színpadi tapasztalat hiányából ered. Azért nem győzöm hangsúlyozni, hogy az igazi drámaírónak ott kell mozognia a színház, a színpad bűvkörében, hogy megérezze a színpad levegőjét, megtanulja a színpadi hatás ábécéjét.

A jelenlegi kapcsolat írók és színház között mintha minden koncepciót nélkülözne, mintha nem lenne elég tudatos, szakmailag megalapozott, mintha a véletlenre épülne. A színpadon mintha csak az az író jutna szóhoz, aki bent van a „tojásban”, aki nem szégyell kilincselni, akit ha a kritika és a közönség ízlése „kidobott” az ajtón, az ablakon visszamászik.

Lehet, hogy túl erős szavak ezek, lehet, hogy valakit megbántok vele, de sajnos szükségesnek tartom leírni őket. Az írók és a színház jelenlegi kapcsolata kényszerít rá. Mert mit tett eddig a Magyar Területi Színház a csehszlovákiai magyar dráma létrehozása, fejlesztése területén? Nem sokat. Augustín Jurák és Jana Melichárková (aki szintén néhány évig a színház dramaturgja volt!) írják: „Ha viszont ma visszamenőleg azt mérlegeljük, hogy e hivatásos társulat mennyire járult hozzá a csehszlovákiai magyar drámaírás fejlődéséhez, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy nem volt rá döntő befolyással. A Magyar Területi Színház szórványosan tűzte műsorára az idősebb és középnemzedék: Egri Viktor, Dávid Teréz, Lovicsek Béla darabjait, Siposs Jenő mesejátékait, majd később Gál Sándor, Batta György, Kmeczkó Mihály, Klimits Lajos, Mészáros László színjátékait.”8

A dramaturg munkája pótolhatatlan az új drámai művek létrehozásában. De van-e a színháznak igazi dramaturgja? És vajon törődött-e a színház hosszú éveken át a dramaturgutánpótlás kérdésével? Eléggé megbecsülte-e a színházhoz került, friss diplomával rendelkező, főiskolát végzett dramaturgokat? Nyilván nem, ha ezek alig néhány színházi évadot tudtak eltölteni a színház kötelékében. A dramaturgot az én időmben a színházban még úgy kezelték. mint szükséges rosszat. A műsorfüzetek szerkesztésével bízták meg, szaladgált a nyomdába és írta a jelentéseket

a „felső” szerveknek. Igazi dramaturgiai munkát ritkán bíztak rá. Aztán kereste az első kínálkozó alkalmat, hogy elmenekülhessen a színháztól és olyan munkakörben helyezkedjék el, ahol nagyobb szükség van rá és ahol megbecsülik. Bízom benne, hogy ma azért egészen más a helyzet a Mateszben. De a színháznak sajnos ma sincs dramaturgi diplomával rendelkező dramaturgja.

A színházaknál a dramaturgot gyakran irodalmi titkárnak tartják, aki eligazodik az esztétika kérdéseiben, kiválasztja a bemutatásra szánt darabot és elolvassa, értékeli a grafománok „kéziratait”. Ritkábban végez igazi dramaturgiai munkát. Azt inkább a rendezők sajátítják ki maguknak, helyettesítve a dramaturgot. S ez helytelen. Emlékszem, főiskolás koromban Gyárfás Miklós a dramaturgiai órákon gyakran hangsúlyozta az „isteni szikra”, a tehetség fontosságát a dramaturgiai tevékenységben. Színházi rendező lehet valaki átütő tehetség nélkül is, mert a rendezést meg lehet tanulni, de dramaturg tehetség, rátermettség nélkül nem lehet.

Mindenki, aki elolvas egy verset, regényt vagy esszét, saját maga is élvezheti és értékelheti. A dramaturg munkája más, ennél több, sőt különbözik a szerkesztő és a lektor munkájától is, aki nyomtatásra szánt irodalmat olvas. A vers, a regény vagy az esszé kinyomtatásukkal céljukhoz, „beteljesülésükhöz” érnek. A dráma „beteljesedése” a színházi előadás és a közönség visszajelzése. Ezért a dramaturgnak mint kritikusnak, de mint nézőnek is „látnia” és „hallania” kell azt, amit olvas. A darab olvasása közben fel kell tudnia idézni lelki szemei előtt a leendő előadást, hallani a párbeszédeket. Vannak súlytalan mondatok, amelyek csak bizonyos konstellációkban kapnak robbanó erőre, de ezt csak az igazi dramaturg érzi ki az olvasott szövegből. A dramaturgnak a párbeszédeken felül látnia kell a színpadi helyzeteket, érzékelnie a színpadi teret, az arányokat, a mű atmoszféráját.

Bárdos Artúr, a századelő kiváló magyar színházi direktora írta: „A színpad legalább annyira térbeli művészet (Raum- kunst), amennyire irodalom. És nem lehet eléggé hangsúlyozni: mindez nemcsak a közönséghatás megalkuvó szempontjaira, hanem a dialógus és az egész színpadi mű drámai értékére, lényegére tartozik.