Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - NAPLÓ - Szigeti László: „A képzőművész ne csak szavakkal bizonyítson”
BESZÉLGETÉS KOPŰCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÖCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÚCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÓCS TIBORRAL N APLÓ — Mit akarsz csinálni a grafikában? ® Jó grafikát. — És a festészetben? • Jó festészetetI — Ha megkérhetlek, ne ilyen általánosan. ® Talán abból kiindulva, hogy eddig a felkészülési időszakomat éltem, értékelnem kellene mostani szándékaimat. Nézd, a kezdet kezdetekor a tanáraimból indultam ki, aztán jöttek a hazaiak, Brunovsky, Hlozník, a cseh Kupka, aztán hát Párizs, Picasso, Chagall, visszafelé Munch munkássága, Goya rézkarcai, ezek és még megannyi más valahol nyomot hagytak a munkásságomban. Ezeken a tapasztalatokon keresztül már tudom, hogyan kell dolgoznom, de szavakkal ezt nehezen fogalmazhatnám meg. Nagyon jó időszakomnak tartom 1986 végét, amikor is már vállalni mertem azt a kockázatot, hogy minden időmet egyetlen, mintegy harminc lapba sürített grafikai állapot kidolgozásának szenteljem. Teljesen elvetettem a hagyományos linometszés formai megoldásait, és itt, ebben a műhelyben kikísérleteztem egy új formát: egyszerre nyomattam ki 4-5 színt, a másik nyomással még rá 3-4-et, és egy csodálatos színes grafikai ciklus jött létre. — Vagyis abban bízol, hogy ez a technikai, műszaki újításod hozzásegít egy egészen új és sajátos, mondjam így, kopócsi grafikai látásmódhoz. ® Hát ezt ilyen egyértelműen nem merném mondani, de reménykedem benne. — És a piktúrában? ® A piktúrában már rázósabb a helyzet. Mióta fölépítettem a házamat, benne ezt a műtermet, vagyok olyan helyzetben, hogy a piktúrában is végigcsináljam azt, amit a grafikában. És bármenyire is vannak velem szemben ezen a területen türelmetlenkedők, nem adom fel. Ügy érzem, ezek a portrék nemcsak dokumentációként — hiszen többnyire szlovákiai magyar személyiségek arcmását viszem vászonra —, hanem művészileg is megállják a helyüket. — Ezt nem kétlem, mert leszámítva az idealizáltakat, a szó legszorosabb értelmében valóságteremtők a portréid. És számbavételükkel akarva-akaratlanul is a nemzetiség vizeire hajózunk át. Nem tudom, emlékszel-e, hogy amikor 1980-ban elkerültük egymást Párizsban, s utána Dunaszerdahelyen bosszankodtunk ezen, megemlítettem, hogy a Rodin Múzeum udvarán megnéztem a Formes Humaines szoborkiállítását, amit 1964-től kétévenként rendeznek a világ minden tájáról kiállító alkotóknak, s szinte bántott, hogy 2-3 szobrával nem szerepel ott a mi Nagy Jánosunk vagy Lipcsey Györgyünk. A holland tengerparton pedig, egy nappal azután, hogy a Rijksmuseumból kijövet kínkeservesen kiradíroztam magamból Van Gogh 1888 decemberében festett Gauguin széke című festményének színét, formáját, elő- és utótörténetét, Jakoby Gyula egyik két- alakos festménye dübörgött át rajtam. Mondom ezt azért, mert Chagallról, Pi- cassóról mindig tisztelettel szólunk, itthoni értékeinkről pedig alig ejtünk szót. ® Amikor 1980-ban elkerültük egymást Párizsban, én is borzasztó sok képet átnéztem, és nemcsak Franciaországban, hanem Hollandiában. Be1 ginmban is. Volt részem ámulatban, de a nagy kiábrándulás is áthullámzott rajtam. A Grand Palais-ban éppen akkor volt egy tárlat, ahonnan valamikor Cézanne-t kiutasították; aki megfizette a képhely árát, képenként kétszáz frankot, az kiállíthatott. Mindenfajta művészi cél, esztétikai prezentáció, izmos stílustörekvés híján volt e tárlat. Olyan képeket is láttam ott, amelyekre itt a kutya sem ugatna. Ámultam is, mi történt itt hatvankilenc óta. Még csak azt sem tudtam rájuk fogni, hogy kísérletek, mert a giccs legócskább válfajait is képviselték. Természetesen voltak ott értékes képek is. Mindezt azért mondom, hogy igazoljalak: hajlamosak vagyunk értékeinket lefitymálva, lekicsinyítve komplexust
