Irodalmi Szemle, 1987

1987/8 - NAPLÓ - Szigeti László: „A képzőművész ne csak szavakkal bizonyítson”

NAPLÖ

kialakítani magunkban. Pedig 1980-ban, már idehaza, rádöbbentem, nem az számít, hogy él az ember, hanem hogy milyen közeget teremt maga köré, menynyire veszi önmagát komolyan, mennyire van felkészülve. Tehát az őszinteség és önmagam helyes értékelése rendkívül fontos, az, hogy szüntelenül működő kritikai szemüvegen át lássam, mit csináltam, csinálok, merre tartok. Hogy tudatosítsam, itt is vannak értékek, itt is van egyfajta folytonosság.

— Hogy figyelmeztesselek, eddig te sem ejtettél ki a szádon olyan nevet, amellyel a szlovákiai magyar képzőművészet folytonosságára utaltál volna.

f Hát igen. Ismerem a munkásságukat. Ezért csak azt mondhatom, Halász- Hradil Elemértől Bauer Szilárdon, Csordákon és társaikon át, periférikus jellegűnek tartom a két háború közti kisebbségi magyar piktúrát.

— Jómagam a szlovenszkói magyar képzőművészek legjobbjait „mesterembereknek” titulálom, mert rajzolni, festeni azért megtanultak, csak éppen nem hoztak semmi, de semmi újat, sajátosat. Nem is beszélve a komáromi Harmos- féle iskoláról, amelyből mindmáig sugárzik a dilettantizmus bája. Halász-Hra- dil például így írt 1937. március 14-én a Kassai Újságban: „A sokféle jelzők és a naturalizmus, impresszionizmus, expresszionizmus stb. salakkitermelő hatását nem kell körülírnom, hiszen ennek útvesztőjében botorkál a közönség (...) Páris termelte ki a sok mindenféle jelzőket s ha hozott is újat, rengeteg iszap került felszínre általa. Már 25 évvel ezelőtt leszegeztem párisi impresszióim nyomán, hogy Párisból kiindulva a képzőművészet dekadenciába sodródott. Ma jobban van ez az állításom igazolva, mint valaha.” Nem csodálkozom hát, hogy te többet tanultál Bazovskytól, Fullától, Galandától, de még Benkától is, mint az itteni „magyar hagyományokból”. De azért a régiek között mégis van két név . . .

®' Szabó Gyulára és Jakobyra gondolsz, tudom. Nos, egyszer Fónoddal, Dobossal meg Bata Imrével lementünk Losoncra, s módomban állt megismerkedni Szabó Gyula munkásságával. Gyula bácsi, a festő, ugyanazokkal a problémákkal küszködött, amelyekkel most én küszködöm. Festészetében éppúgy nem tudott egységre találni, ezért maradt mindvégig kísérleti jellegű, experimentatív ez az életmű.

— Ezzel vitába szállnék. Meglehet, hogy Szabó Gyula festészete nem mutat olyan egységes képet, mint a grafikája, de utolsó éveinek festői produktumai megrendítőek és egységesek.

• Azokra a képeire gondolsz, amelyekben a rézbetéteket alkalmazta?

— Többek között, bár azokat korábban csinálta.

@ Bocsáss meg, de ellent kell mondjak. Te az irodalom, a filozófia szemszögéből értékeled ezeket a képeket, holott nem ez a piktúra mércéje. Egy piktúrát nem lehet aszerint behatárolni, hogy mekkora a filozofikus hordereje, milyen történelmi tartalommal telítődött. A piktúrát a piktúra törvényei szerint kell megítélni. Az a berakásos módszer, amit Gyula bácsi alkalmazott, a piktú- rától eléggé idegen kísérletezés volt. Emlékezz csak, Picassóék is csináltak hasonlót annak idején. Századunk elején nagy divatja volt a kollázsnak is. Belenyomtak a festékbe idegen tárgyakat, szöveteket, de ez valahogy ki is élte magát, bedöglött, sót a dadaizmussal be is fejeződött az idegen anyagokkal való kísérletezés, jakoby más. Öt vérbeli festőnek tartom. Európai festőnek, mert a piktúra eszközeivel a piktúra nyelvén tudott beszélni. Chagal-lal rokonítom őt. Azt a fajta Urai szürrealizmust, amit Chagall is művelt, olyan ízzel tudta feltölteni, ami egyedi és nagyszerű. Csak önmagával mérhető, akárcsak Chagall és a többi nagy. Jakobynak nagyon nagy híve vagyok.

— 1976-ban, a Vasárnapi Űj Szó egyik augusztusi számában arra a kérdésemre, hogy „beszélhetünk-e csehszlovákiai magyar képzőművészetről?”, a köBESZÉLGETÉS KOPÓCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÖCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÓCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÓCS TIBORRAL