Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
timentális” költészet három változatának (a másik kettőbe az elégikus, illetve az idillikus tartozik). A nagy német esztéta szerint ha a költő vágya egy már szertefoszlott, elérhetetlen eszményre irányul, elégia jön létre; ha egy birtokba vett ideál a tárgya a versnek, akkor idill születik. Az idill értéke a műfajok árfolyamán ugyancsak esett az utóbbi két században; nyomait az antológiában sem fedezhetjük fel, szerencsére. Az elégikus hangnemet csupán egy-két versben (Ravasz, Csepécz szülősiratő szövegeiben) mutathatjuk ki; s ebből én azt a következtetést vonom le, hogy Hizsnyai Ginsberg-verse, amelyben elhatárolja magát a világfájdalmat kiüvöltő, érzelmileg túlfeszített neoexpresz- szíonísta költészettípustól, mintha az egész nemzedéknek a nevében, generációs érvénynyel íródott volna meg. Emlékeztetvén az Egyszemü éjszaka „pesszimista” világszemlélete körül annak idején kirobbant vitákra, fontosnak tartom a Próbaút című antológiának azt a hozadékát, hogy a létversek kategóriájában a pontos fogalmlság, a már- már neoklasszicista szabatosság s a ráció tisztelete alakítja a versbeszédet. Pályakezdő lírikusaink életérzése ezért, bár a maguk módján átérzik és ki is fejezik századunk ellentétektől terhes korhangulatát, alapjában véve férfiasan bizakodó. A megtapasztalt ellentmondásokat — mint láthattuk — a groteszk, az irónia segítségével oldják fel; eszköze ez a torz, a negatív jelenségek indokolt kritikájának s egyúttal egy virtuális — ha nem is idilli, de pozitív értéktartalmakban a jelenleginél gazdagabb — jövőkép kialakításának is. V „Ügy meg vagyok határozva, mint a csikó kantározva .. Most pedig jöhet, Esterházyval szólva, a „kacsintás”. S ha nem mindig és nem minden vonatkozásban jön is, akkor sincs baj. Az is csak együttes eszmecserénknek, vitakultúránknak, közös vállalkozásunknak: a szlovákiai magyar irodalomnak lesz hasznára.
