Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
KAROL TOMIS A SZLOVÁK HUNGAROLÓGIA IRODALOMTUDOMÁNYI ÁGÁNAK FELADATAI ÉS PROBLÉMÁI A hungarológia irodalomtudományi ága, akárcsak a többi társadalomtudományi ág, nem hermetikusan zárt Jelenség. A szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok és a magyar irodalom kutatása az adott kor társadalmi-történelmi, világnézeti, ideológiai, politikai és kultúrpolitikai kontextusában valósul meg, s ez meghatározza elméleti kiindulópontjait, szerepét, tárgyának határait, tartalmát és módszertanát. így volt ez a múltban, s így van ez ma is. Társadalomtudományunk rendszerében elfoglalt helyével függenek össze a szlovák hungarológia társadalmunk fejlődésének jelenlegi szakaszában felvetődő időszerű feladatai is. Erre a tudományágra is vonatkozik a társadalomtudományok elé kitűzött központi feladat: hozzájárulni az új típusú társadalmi tudat megteremtéséhez, amely képes teljes mértékben dinamizálni a szociális haladást. Az irodalomtudományi hungarológia illetékességének mértékében járulhat hozzá az össztársadalmi törekvésekhez — tudományos értékeinek elmélyítésével, alkotó potenciáljának, társadalmi hatékonyságának növelésével. Jelenlegi és perspektivikus feladatainak meghatározásához az eddigi eredmények összegezése nyújt kiindulópontot. Ám az összegezési kísérletnél rögtön komoly akadályba ütközünk. Hiányzik a megbízható és teljes bibliográfia — a kezdetektől máig. Akárcsak a XIX. század, ill. az 1918-ig terjedő időszak szlovák—magyar irodalmi kapcsolatainak kutatásában, ebben a segédtudományban is Rudolf Chmel hozzájárulása a legalapvetőbb, aki Két irodalom kapcsolatai c. könyvében a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok, valamint a visszhangok bibliográfiáját adja közre, fel- híva a figyelmet ezeknek az adatoknak „előzetes, szelektált és munkajellegű” voltára.1 Richard Pražák és Marta Romportlo- vá érdeméből 1966-tól a brünni J. E. Pur- kyné Egyetem gondozásában megjelenik ugyan a Bibliografie československé hungaristiky2 (Csehszlovák hungarológiai bibliográfia), mely folyamatosan közli a könyvekben és folyóiratokban megjelent tudományos publikációk bibliográfiáját — de ez sem teljes. A meglévő információs források alapján is kellőképpen nyilvánvalóvá válik hungarológiánk krónikus szakemberhiánya. A fordulat évéig lényegében nem lépett túl az amatőr szinten. Ezt támasztja alá Chmel terjedelmes, előszóval és alapos jegyzetanyaggal ellátott válogatása a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok forrásaiból és dokumentumaiból (Literárne vztahy slovensko—maďarské)z. A későbbi dokumentumok kiadása még várat magára. Ennek a hiánynak a kitöltése a hungarológiai kutatások fejlődésének további előfeltétele. A szlovák irodalomtudományi hungarológia csak a két háború között emelkedett tudományos szintre, főképp Pavel Bújnák, Alžbeta Göllnerová, Emil Boleslav Lukáč és az ígéretes kezdés után fiatalon elhunyt Rudo Uhlár jóvoltából. Bújnák főleg Arany Jánossal, Göllnerová Szabó Dezsővel, Mikszáthtal és Adyval, Lukáč és Uhlár
