Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
KRITIKA az előbbit illeti: életre hívott — szinte a semmiből, olyan körülmények közepette, amikor líránkban ú] nemzedéki kirajzásnak jelei sem mutatkoztak — egy mozgalmat, a sokszorosított formában megjelentetett időszaki lapjáról jól ismert érsekújvári Iródiát, egy olyan tehetségtoborzó csoportosulást, amelynek egynéhány tagja megítélésem szerint sokkalta nagyobb eséllyel vág neki a lírikusi pályának, mint az Egyszemű éjszaka (1970) óta eltelt időszak egyetlen antológiájának, a mennyiségi és minőségi szempontokból a legtöbb vonatkozásban önnön hamvaiba holt Megközelítésnek (1980) a költő- gárdája. Az új nemzedék közös attitűdje — mert van ilyen, Farnbauer Gábortól Hizs- nyai Zoltánon át Krausz Tivadarig — baráti eszmecserék, viták, irodalmi életünkben eleddig szinte ismeretlen közösségi műhelymunka nyomán alakult ki, s aligha születhetett volna meg ez Hodossynak, a szervezőnek a kvalitásai nélkül. Hozzátartozik viszont a Hodossy-kép teljességéhez az a tény is, hogy versei nemigen illeszthetők be az antológia fő értékvonulatába. Legjobb — számomra legjobbnak tűnő — opusza a Magánnyaralók: „Az ember lassan felismeri: uíkendház az élet. Körüljárja, nézegeti. Fák hűvös árnyéka, kacérkodó madarak éneke, reccsenő gallyak ijesztgetése, még füstölgő tábortüzek: rózsaszín plexiszemüveg. Ki merné levenni?” Ennek a (hangsúlyoznom sem kell: tehetségre valló] szövegnek a fényében tűnnek csak föl igazán Hodossy lírikusi próbálkozásainak a fogyatékosságai. Itt: remek metaforát használ („víkendház az élet”), tárgyiasít, „körüljár” és „nézeget” egy elvont fogalmat. Pozitív („madarak éneke”) és negatív („reccsenő gallyak”) minőségeket villant föl; leleplez: a „még füstölgő” (tehát időbelileg maghatározott) tábortüzek képét „rózsaszín plexiszemüveggé” minősíti le, hogy aztán föltegye a provokáló kérdést: e valóságtorzító eszközt „Ki merné levenni?”. Az elemzett szöveg alapján Hodossyban tárgyiasító lírikusi szándék munkálkodik; egyéb szövegeiben viszont, evvel ellentétben, a testetlen, szétfolyó érzelmekre, lelki- állapotokra való erőtlen, mert konvencionális utalgatás az elsődleges. A Magánnyaralók tárgyias-leíró költemény, a Tudósítás viszont szimpla hangulatjelentés, elvontságokkal, mint „csönd”, „butaság”, „ravaszság”, „utálat” (önutálat] s hatástalan, konvencionális képpel: „borús az ég is...”. A Valamikori könyörgés: kompozíciót bomlasztó képzavarok sorozata, kontúrtalan, semmitmondó metaforákkal („apád a halál, / anyád a hála...”), miközben a szövegösszefüggésből az sem derül ki, valójában kicsoda is a vers második személyben megszólított alanya. Le az iróniával! című költeményének éle szintén a tárgyiasításnak, a szabatosabb ön- és helyzetmeghatározásnak a hiánya miatt csorbul ki; túlteng benne az általánosság („kés”, „rúgás”, „üvöltés”), az elvontság („átok”, „hit”, „erő”); mintha a Magánnyaralókban tapasztalt egészséges provokáló, kérdező hajlam itt nem (s többnyire más szövegekben sem) lelné meg — talán a Greenwichiül keletre kivételével — a szigorú etikumú rákérdezéseknek a tárgyát. Ezért marad az általánosságok szintjén, mintha a groteszk nyilát körülhatárolt céltábla helyett a semmibe lőné ki, az Elnyúlunk a síneken vagy A szél henyél is. Ha kimozdul Hodossy a most jellemzett körből, azt az iránytűt kellene követnie, egyre pontosabb és pontosabb rákérdezésekkel a valóságra, amely a Magánnyaralók bán mutatkozik meg, illetve amelyet a Csak a folyóról... című versének közösségi létünk paradoxális tapasztalatait felmutató, poétikailag az elvont tárgyiasság kategóriájába sorolható fogalmazásmódja sejtet: „A korsóból kilöttyintett víz milliónyi irányban utat keres.
